– Kést hoztatok?
-Nem, először megnézzük, milyen.
Mármint a hal. A 170 kilós ton. Taxival zúztunk ki Budaörse mind együtt, szójaszószóstól, Yoshi sanostól. (Apropó! Emlékeztek az előző nobus anyagban a mosolygó záróképre? Na ők Yoshi san és az ő kedvence, aki Miss Budapest volt, mielőtt beállt a Nobu csapatába. Illetve még mindig Miss Budapest, mert aki egyszer az volt, az az is marad, nem? Kevéssé értek a szépségversenyekhez.)
Amikor a ruhám színe már nem csak a szemem kékjéhez, de a szám lilájához is remekül passzolt, akkor kezdtem el igazán értékelni a halüzemben dolgozók munkáját. Mondjuk nem vagyok kezdő, ugye, tavaly 5 tonna hallal furikáztunk a szlovén/olasz/horvát vizeken, de akkor csak a friss halat túrtuk órákon át, itt meg pillogtunk a mínuszokban. Ekkora méretű tonhal nem nagyon volt még ebben a hűtőházban, az elmúlt 15 évben az eddigi legnagyobb 160 kilós volt, fejjel együtt. Ez most 170, fej nélkül. Szerintem nem volt akkora doboz, amibe fejjel belefért volna, ezért jött csak a teste – Gárdonyi az egri várban, megvan? Mindenki legalább egy sanda pillantást vetett rá, amikor elkezdték kibontani a dobozból, amiben idáig utazott Görögországból, a tulaj pedig fotóztatta magát vele – jut eszembe, azóta tartozom neki a fotóval, ejnyeno, bocs Péter!
Ha valaki ért a halhoz, akkor az a Nobu, az Yoshi san és az Schreiner Gábor. Nagy szavak nélkül mondom: lenyűgöző volt végignézni, ahogy egy japán sushi chef és hűséges fegyverhordozója nekiáll a halüzem kollégáival és darabokra bont egy ekkora példányt. Az első filéből aztán persze azonnal kóstolni is kellett, szójaszósszal, úgy melegében hidegében. Végül Yoshi san nem volt teljesen elégedett – mondjuk hal legyen a talpán, aki őt elsőre maximálisan elégedetté teszi -, így aznap nem az egész hal került be a Nobu hűtőibe, csak egy filé belőle, egy cuki 10 kilós darab.
Ha valaki ért a halhoz, akkor az a Nobu. Ha valaki jót akar magának, menjen el ma ide és hagyja magát, Schreiner Gábor elviszi melegebb vizekre.