Soulkitchen

"Az is hülye, aki kézműves pesztót csinál"

Vegaságom története

Mióta akarom én ezt már megírni, mióta, édesjóistenem. Mintha attól félnék elfogy egyszer a téma és ehhez közöm van, nagyon van közöm és ezt nem kellene csak úgy eldurrogtatni. Hát kérem, ez egy hülyeség. Hogy elfogy. Mert miért ne lehetne ebből akár több írás is, nem csak egy. Meg amúgy is.

Na, hogy vega. Az úgy volt – de nem írtam ezt már le mégis valamikor korábban? Kerestem de nem találtam meg – hogy kint voltunk a Szigeten a kétezres évek elején, békebeli, nagyszínados Kosheen koncertek idején, amikor Hubertus a Sparból, sátrazás a Bahia mellett, 17k a hetijegy, ilyenek. Fiatalok voltunk de már akkor sem bírtuk az egy hetet végig kint, így minden délelőtt összeszedtük magunkat és hazamentünk zuhanyozni, enni, embernek lenni 2-3 órára. Akkor történt, hogy iszonyú éhesen, másnaposan, fáradtan betoltam valami extra adag csiripörit ami aztán nem akart múlni a gyomromból. Amikor azt érzed hogy még másnap is ott van, benne van, nem megy le, kicsit mintha talán nyersebb is lett volna mint kell, meg egyáltalán, csirkeíz, állatíz, minek ez, túl sok, rosszul vagyok, adjegyfalafelt.

És itt kezdődött.

Ezután az első hónapokban még a húslevest sem ettem meg, ami nálam egyet jelent mondjuk a lottó ötös megnyerésének esélyével, vagyis a bekövetkezésére nem nagyon lehetett számítani. Rengeteg karfiolt ettem, aztán rántott sajtot, aztán vega rakott krumplit, aztán szépen lassan már halat is, és ez így ment évekig, legakább 4-5 évig, már nem emlékszem pontosan, amikor is a 10. érettségi találkozónkon az Avasi Sörházban helyben, a szemünk előtt sütötték a füstölt csülköt az épített kemencében, és aztán azt kínálták fel nagy fa tálakon, tormával. Volt nekem külön vegatál is, azt kértem előtte, de ott valami eltört bennem, szartam a vegatálra, kértem egy villányit a csülökből és végem volt. Azóta sem vagyok közeli kapcsolatban a csirkével, de disznó, marha az mehet rendesen. Meg is látszik.

Hogy miért jött most ez elő? Felkért engem Bliszkó Viktor Egerből, hogy írnék-e neki egy ajánlót a készülő szakácskönyvéhez. Mert hogy ő vega, vegán, és olyan lelkesedéssel főz, mintha nem lenne holnap. Tevékeny típus lévén ezt a sok főzést aztán összesűrítve, rendszerbe foglalva, befotózva meg is akarta osztani a kedves olvasókkal egy e-könyv formájában. Én nagyon megtisztelve érzem magam amiért írhattam neki pár sort, mert hát hogy jövök én ahhoz, hogy számítson a szavam valaki más könyvében, de persze megírtam és örültem és bekerült egy szép színes fotó is, ami nem is kaja, nem is vega, de nagyon erős a hangulata; nyár ezerrel, stég, meggyes szoknya, holtág, Makád.

soulkitchen-ad (1)

Viktor saját költségén aztán ki is adta a könyvet nyomtatásban is, szóval tessék tőle vásárolni ilyet, és nem csak a húshagyás miatt. Hanem mert már önmagában az, hogy valaki eldönti, kikísérlezeti, lepróbálja, lerírja, tökéletesíti, bevilágítja, befotózza, összerakja, kitalálja, jóváhagyja és nyomdába küldi, az már eleve egy akkor teljesítmény ami jutalmat érdemel. Vegyetek Viktor vega könyvéből, a respect jegyében, ez itt nem a reklám helye, ez csak egy javaslat, de az szíbvől.

Capture

 

Holnap pedig elutazom egy teljes hétvégére, ahol jógatábor néven nyers vegán koszton élünk majd 2,5 napon át. Rettegek és álmomban chipset rejtek el az ágy alatt csokival, de közben alig várom, az ashtanga az életem része, Kisoroszi gyönyörű, mi bajom lehet? (éhenhalok)

Cantuccini recept: az egyszerű, gyors villantás

Nem szoktam sütni. Egyrészt mert inkább a sósat preferálom, másrészt pedig pont elég az a mennyiség amit anyáink/nagymama csomagol ha otthon vagyunk. Ha pedig nem akkor nyáron minden mennyiségben jöhet a fagyi, a Szamos trüffel szelete pedig bármikor. Lehet, hogy nem menő már a márka és régen minden jobb volt, de ez a trüffel torta a teljes nirvana felé vezet el minden egyes alkalommal amikor az utolsó előtti falattal együtt a tetején lévő sűrű gombócot megfelezve az addig fokozhatatlannak hitt szintet még tovább emeli.

20151207_110539_003

Na de vissza a kekszhez. A cantucci(ni) tulajdonképpen egy száraz keksz, amit az olaszok természetesen desszertborba mártogatnak, nekünk itt Európa közepén, pláne egy munkahelyen és pláne munkaidőben marad mellé a kávé vagy tea, de azért így sincs ok a panaszra. Pár hónapja kerültem be életem eddigi legnagyobb cégéhez, ami nem volt teljesen idegen mert sokat dolgoztunk együtt előtte, de azért belülről minden más. Folyamatosan tanulok és figyelek és egyensúlyozok és ha most kellene írnom egy előnyök/hátrányok listát arról, mi szól a multik ellen és mellett, még nem vállalnám. Ami viszont mindenképp mellettü(n)k szól, az a folyamatos történése a dolgoknak. Mint például tegnap, amikor az éves rendes sütivásár került megrendezésre ami egyszerűen abból áll, hogy kollégák otthon megsütik a valamit, azt hétfőn behozzák, beteszik a többi közé a hosszú asztalra, majd az árusításra vállalkozó munkatársak beindulnak, elkezdődik a sales és minden arra járóról legombolnak némi készpénzt pár szelet házi sütiért cserébe. Mindenki jól jár, a végén pedig az öszeget megduplázza a cég és megkapja az egyik gyermekkórház. És közben szuper érzés vasárnap megsütni a sütidet, aztán kicsit megpimpelve kitenni az asztalra, majd rátukmálni minél több sorstársa a jó cél érdekében.

És akkor a recept (az eredetit belinkeltem):

  • 500 g liszt (én most 1/4 TK rozslisztet és 3/4 búza finomlisztet)
  • 250 g cukor (fele barna, fele fehér)
  • 150 g olvasztott vaj
  • 1/3 csomag sütőpor
  • 1+3 tojás
  • 1 citrom vagy narancs héja
  • 1 csipet só
  • kb 100 g mandula

A száraz összetevőket a mandula kivételével összekeverem, majd folyamatosan hozzáadom a tojásokat (figyelem, egy kivételével mert azt a tetejére kenem később), közben száraz serpenyőben kicsit megpirítom a mandulát, aztán lereszelem a citrom/narancs héját is, hozzáadom, az olvasztott vajat is hozzáadom, végül a mandulát is és amikor egy homogén masszám lett, kész vagyok.

Ezt a mennyiséget 4 adagra kell oszatni, mindegyikból gyúrni egy kígyót amit aztán sütőpapírra fektetve meg kell még kenni a maradék tojással és előmelegített 180 fokos sütűben aranybarána sütni. Nekem még mindig Karancs 4T-m van és fogalmam sincs hány fokon csinálok és mit, szóval bármi lehetséges, ne parázzatok. Aztán kivesszük a kígyót és felszeleteljük rézsútosan olyan 1.5 cm-es szeletekre, visszatesszük az egészet a sütőbe még 10 percre és kész. Ajándékba is szuper mert akár hetekkel előtte is elkészülhet, aztán egy nap pihentetés után lehet is csomagolni, úgyis száraz kekszról beszélünk, nem lesz baja.

Süssetek cantuccinit, hajrá!

20151206_163120_001

Magas labda: a legjobb lecsó

Most következik az, amikor a legközelebbi rokonaimat – szia anya! – és legjobb barátaimat is minimum végletekig felidegesítem, de legalábbis egy sóhajt és legyintést kicsikarok akkor ha azt mondom: így kell az igazi lecsót csinálni.

IMG_7416

– 1 kg paprika

– 0,5 kg vöröshagyma

– 0,5 kg paradicsom

– füstölt zsírszalonna

– füstölt kolbász

– csokor kapor

– só, római kömény

 

Kockára aprított szalonna zsírját kiolvasztom, arra rátépkedem a paprikát. Szeretem, ha a paprika húsa nem plöttyed szét, ehhez a Péter Annánál látott nagyobb darabokra tépős módszer tökéletes, az meg külön csodálatos, hogy milyen szép tempóban le lehet tudni így a paprika aprítását. Került bele egy csípős is karikázva és egy apró piros chili egészben, ha nem szeretitek ne tegyetek bele, de akkor kár értetek. Magas lángon, néha megkeverve addig pirítom a paprikát, amíg lesz rajta néhol pörzsanyag és mindegyik darab kicsit üveges nem lesz. Ezután(!) jön rá a negyedekre vágott hagyma, amikor az is üvegesedik, megy rá a kockázott paradicsom. Nem hámozom, ez lecsó, minek. A kolbász és kapor most mehet bele aprítva, egy csapott kiskanál római kömény is és só. Ha a közepes/magas lángon sülő zöldségek között a paradicsom elvesztette eredeti kocka formáját, akkor kell kóstolni, és kész. Én félretettem a holnapi utazáshoz egy adagot, amit hidegen eszünk majd meg valamelyik szlovén nemzeti parkban, a többire ütöttem két tojást, aztán elfogyasztottam. Én tejföllel, a férj magában.

Olyan ez a cucc, hogy megsül közben a paprika, nem fő szét semmi, mert nem fedem le, ezért az egész egy egybesült, édeskés, karamellizált zöldségzanza, aminél jobbat már csak bográcsban tudok elképzelni.

Nekem ez a lecsó a kedvencem és ugyan összeveszni nem fogok rajta soha senkivel, mert kimeríthetetlen a téma és virágozzék minden virág (Váncsa<3) de akkor is mondom, próbáljátok így ki. Nincs fedő, nincs apróra vágás, a szalonnára először a paprika és nem a hagyma és hadd szóljon, süssétek. A paradicsomtól lesz épp elég leve, a többi meg. Édesistenem. A többi meg tiszta élvezet.