Soulkitchen

"Az is hülye, aki kézműves pesztót csinál"

Horvátország legmagasabban fekvő aszfaltútja

Az. Hogy ott rohadjon meg. Mert kinek van akkora ötlete, hogy a három napig vattacukor felhőben úszó szlovén hegycsúcs után a dalmát partokig menekülést a legjobban úgy lehetne feldobni, ha ott is felmennénk a környék legmagasabb hegyére? Hát persze, hogy nekem.

Először kedden indultunk el felfelé, nem nagyon olvastunk utána, Sveti Jure, 1762 méter magas, 23 km-es aszfaltút vezet odáig, szuperek odafent a naplementék. Oké, akkor menjünk. Rémlett valami a Biokovo Nemzeti Parkról, el is mentünk a bejárata mellett a csúcs felé tartva, láttuk a sorompót és a lent parkoló autókat. Én akkor még azt gondoltam, milyen cukik hogy csak a nemzeti parkba mennek sétálgatni kicsit ahelyett, hogy felmennének a csúcsra.

Rosszul gondoltam. A Sv. Juréra csak a Biokovo bejáratán keresztül vezet út, 50 kunáért nyílik ki a sorompó és éjjel 23.00-ig kell lejönni a hegyről. Na nem mintha bárki is fent akarna addig maradni ugye, de erről majd később, most vissza az első próbálkozáshoz, amikor egy kb másfél órás hegyen tekergés – köszi Google, köszi Wazze a bénázást és a gyalogútra tereléseket, aminek persze nem dőltünk be, istennek legyen hála vagy bárkinek, csak legyen- után visszakanyarodtunk a Biokovo Park bejáratához ahol a bódéjából kipattanó kolléga közölte velünk, hogy odafent minden csupa köd és esik az eső is, nem érdemes felmenni. Kérdeztem tőle viccesen, hogy csak no view, vagy veszélyes is? Erre nagyjából nem válaszolt, csak annyit mondott hogy jöjjünk vissza másnap reggel inkább.

És itt van az első csapda. Mert még rá is kérdeztem, hogy veszélyes-e, de ahelyett, hogy elmesélte volna milyen is ez a 23 km felfelé, csak annyit mondott, mikor jöjjünk vissza megpróbálni. Ha már ott voltunk kicsivel lentebb megkerestük a Biokovo arborétumot, ami egy köves, szúrós növényes néhol életveszélyes kis sétafika, kisgyerekkel semmiképp nem ajánlom.

jure2

Kicsimmel botanikusba

Két nap múlva aztán megint nekimentünk délután, akkor a kifizetett 50 kunás jegy mellé a következőket kaptuk: az út felfelé kb 1 órát vesz igénybe, a hegyen 13 fok van éppen – odalent 27 volt – , jó szórakozást. Mondtuk köszi, van nálunk kabát, készültünk, nem lesz para.

De lett.

Mert ez a 23 km az első 100 méteres szakasz után egyetlen sávvá szűkül össze, és azt ugye nem kell mondanom, hogy beláthatatlan kanyarokkal van tele, lévén hegyi út, ami 1700-ig vezet fel, lánykori nevén szerpentin, bazmeg. Persze, vannak benne ilyen öblök, ahová az egyik autós be tud húzódni ha éppen szemben is jönne valaki, de rohadtul nem mindegy, hogy

  1. az az öböl előtted van és van időd szépen komótosan behúzódni
  2. vagy mögötted van és vissza kell tolatnod úgy, hogy adott esetben méretes szakadék szélén evickélsz az út szélén, mindezt hátrafelé
  3. egy olyan kanyarban találkozik össze több autó, ahonnan mindegyiknek szívás elmozdulni bármilyen irányba és nincs olyan döntés, ami mindenkinek jó, csak olyan van, ami legalább egynek kurvára veszélyes

és még sorolhatnám.

Az volt a fejemben, hogy felérünk, tágas tér, parkoló, esetleg egy büfé, ahol kicsit összekaphatjuk magunkat a tortúra után, ehhez képest fent úgy nagyjából 8-10 autónak van kijelölt parkolóhelye és ez minden, semmi más a világon. Nem is értem, hogy mondjuk egy júliusi csúcsban mi az istent csinálnak azok, akik nem tudnak leparkolni. Mert B opció, na az nincsen. Hegycsúcs van, rohadt nagy adótoronnyal, ici-pici kápolnával és egy jó pár kőrakással díszítetett kilátóponttal. Nincs olyan, hogy addig ide leállok, amíg le nem ürül kicsit a parkoló, mert nincs ide. Nincs sehova. Nincs hely, semmi.

Fejünk, miután felértünk

Fejünk, miután felértünk.

Nem terveztem aznap hogy napközben rágyújtok, de amikor kiszálltam az autóból csak arra tudtam gondolni hogy ADJATOK EGY CIGIT, MOST. Iszonyú mérges voltam. Végig tudtam felfelé, hogy a kilátás eszméletlen szép lesz, de én nem szerettem volna eszméletlen lenni mire eljutok odáig. Van pár káromkodós videónk amiből egyet felteszek, mert tényleg csodaszép fentről az alkony és útközben is nagyon szép helyeken vezet az út, csak hát legyen, aki ép idegekkel kibírja ugye, kétszer is.

video KATTINTS A VIDEÓÉRT! (NSFW, sokat káromkodok, bocs, az idegeim)

Az volt a mákunk, hogy hazafelé csak egy autó jött szembe végig az egy órás út alatt, mert mindenki a napnyugtát akarta megcsípni, így amikor mi elindultunk fentről már nem volt szembejövő forgalom. Cserébe felfelé az autósokon kívül kaptunk egy pár bringást is, akiknek egy része bukó nélkül – WFT – jött ezerrel lefelé az egy sávon KÖZÉPEN, no komment, szerintem az ilyenek felfelé vitetik magukat, mert ha maguk mászták volna meg a hegyet lenne bennük annyi tisztelet, hogy lefelé nem így viselkednek.

Na de befogom végre, jöjjenek a képek, mert azok tényleg adják, ti meg döntsetek belátásotok szerint, de nagyon szépen kérek mindenkit, hogy semmiképp se főszezonban menjen oda, mert abba inkább bele sem gondolok mi lehet ott olyankor.

Szóval kérem, EZ ITT A KERT, kattintsatok, galéria van!

 

Ha a nevében boldog…

Amikor csak van egy kis szabad lyuk a naptárunkban, vagy elutazunk belföldre, eggyel nagyobb lyuk esetén külföldre, vagy hazamegyünk a szüleinkhez Borsodba. Ez utóbbi fordul elő a leggyakrabban persze. Ennek ellenére, vagy pont emiatt lehetséges az, hogy sehol nem voltunk még, ami a környéken van és illene megnézni. Nem ettünk még az Anyukám mondtában, nem járunk ki Tokajra megnézni a környéket és soha nem voltunk még Boldogkőváralján a Gönci Vigasságon. Egészen mostanáig.

GALÉRIA

20170701_181827

Sokadik alkalommal zajlott idén a Bestillo udvarán ez a fesztiválnak talán tudatosan nem nevezett vigadalom, és én minden évben azon gondolkoztam, hogy el kéne menni. Nem csak azért, mert annyira fontos a vidék felzárkóztatása, a keleti régió értékeinek hangsúlyozása, a meglévő értékek brandesítése, vagy csak egyszerűen az, hogy Borsodról ne a szegénység, a munkanélkülség és az elmaradottság jusson mindenkinek eszébe, mert óriási a megye és egészen csodálatos dolgok vannak arrafelé. Idén aztán úgy alakítottuk, hogy azon a hétvégén otthon legyünk és tudatosan készültünk arra, hogy a szombatot ne valamelyik szülői bázison töltsük, hanem végre megnézzük Boldogkőváralját. Önmagában a Gönci Vigasság miatt is mentem volna, de a teljes képhez hozzátartzik az, hogy gyerekkoromban táboroztunk a faluban, és ezek a táborok kitörölhetetlenül belémvésődtek. Az erdő szélén, teljesen nomádban a hideg patakban fürdéssel, éjszakai csapatzászló őrzéssel, napközben zempléni túrákkal, abaújszántói strandolással, és bandázással, szúnyogcsípésekkel, és állandó harccal a kullancsok ellen teltek ezek a napok. Tökéletes volt, minden egyes perce úgy, hogy valójában nem volt semmink, de mégis megvolt mindenünk. Najó, egy kazettás magnót azért vittünk magunkkal, amin napközben ordított az Ace of Base, éjjel pedig csutka hangerőn beraktam a Twin Peaks zenéjét, hogy mindenki összevissza piszkítsa a bokáját. Imádtam!

Így 20 év eltelvével visszatérni mindig furcsa; minden kisebb, az irányok és az arányok megváltoznak idővel, de van pár dolog, ami azért nem változik soha: a vár az oroszlánsziklával ugyanolyan bájos és szép, onnan a kilátás pedig… Ha nem tudnám mit látok, azt is mondhatnám, hogy kis Toszkána, annyira dimbes-dombos, rendezett, tele gyümölcsfaligetekkel és megművelt földekkel minden irányban.

20170701_181418

A Gönci Vigasságok nem egy nagy rendezvény, de nem is kell annak lennie. Mindenből van ízelítő: a környék éttermei, árusai, kézművesei kis, családias kitelepülésekkel. Ehetsz egészen finomakat, vásárolhatsz igazi gönci barackot – sajnos azon a hétvégén még nem volt igazán beérve a barack, így mi is anélkül jöttünk haza, pedig vittük volna ládaszám -, van kisvonat ami felvisz a várba és vissza is hoz, egész napos zene van hol a színpadon, hol éppen ott ahol a zenészeket utoléri az ihletett pillanat. Olyan kis átlátható, szerethető az egész. Mindent átsző a gönci barack, minden ehetőnek valamilyen módon kötődnie kell a gyümölcshöz – legalábbis minden standon egy fogásnak – ami azért is jó, mert egy kis gondolkodásra készteti a kollégákat és közben meg hibázni sem nagyon lehet. Valljuk be, a barack egy elég finom dolog és hálás feladat dolgozni vele.

Mi az Anyukám mondtában kóstoltunk egy focacciát, barackpálinkába áztatott paradicsommal, burrataval, mandulával és hólyagosra sült ropogós tésztával; este pedig a Sárga Borháztól kértünk egy töltött káposztát; mind a két fogás hibátan volt és teljesen korrekt ár-érték arányú. Előbbi 1000, utóbbi 800 forintba került, ami pláne a töltött képosztánál egészen baráti ár. Természetesen a káposztában ne volt semmilyen formában barack, szerencsére.

20170701_165746

Egy dolog hiányzik vagyis hiányzott nekünk nagyon, az a helyiek igazi házi pálinkája volt. Remélem, hogy lesz olyan év, amikor erre is lehetőség nyílik és összegyűlhetnek a környék pálinkafőzői a Bestillo udvarában. Addig ugyanis csak a saját pálinka kapható, ami teljesen érthető, de így maradt bennünk egy kis hiányérzet.

Összességében viszont az van, hogy megyünk még, és hajrá minden olyan kezdeményezésnek, ami a magyarországi vidéket építi újjá hamvaiból, ahol pontosan meglátják miből lehet kihozni a legtöbbet és ahhoz szakértelemmel és szeretettel nyúlnak hozzá. Sok ilyet még!

A mai ebéd sonkahagymával és sárgabarackkal sült oldalas. Ugye hogy működik?

20170717_105632 (1)

Elázni a májusi esőben

Szuperjó GALÉRIA ITT.

Las Palmasnak legalább három teljesen különböző arca van. Az egyik a Canteras városrész, ahol leginkább a turisták vannak és ahol a 4 km hosszú, homokos part, tele apartmannal, hotellel, kávézóval, az egész kicsit eklektikus, az épületek mindenfélék, a házak nem bírnak különösebb stílussal, mindegyik csak nőtt ki földből, mert igény volt rá. De ott az óceán és ott a nap és tökéletesen el tudsz tölteni úgy egy hetet, hogy kószálsz össze-vissza a 4 kilométeren és azt veszed észre, hogy már száll fel veled a hazafelé induló gép.

Aztán van Vegueta, az óváros, ahol belecsöppensz egy rendes, többszáz éves spanyol városba annak minden szépségével és történelmével együtt. Kis utcák, nagy terek, katedrális, kő; csodaszép.

És van az újváros, ami Vegueta után következik, ha Canterasról indultunk és a reptér felé vezető úton haladunk. Itt minden van, ami egy újvárosi részben lehet: emeletes házak lakóparkjai, kórházak, intézmények, miegymás. És ez még mindig Las Palmas. Ami a legjobb az egészben, hogy ezeket a részeket mind-mind összeköti egy bringaút, ami elvezet Canterasból végig a tenger mellett egészen San Cristobálig, miközben eltekersz Vegueta és az újváros mellett. Az egész túra mindennel együtt nagyjából fél óra alatt meg is van és így néz ki:

Screen shot 2017-02-03 at 10.42.51 AM

San Cristobal mintha pont arra lenne kitalálva, hogy a homokos partot már nagyon unó turisztok és helyi lakosok egy kis tekerés után megérkezzenek egy kis, színes, nagyon egyszerű halászfaluba, ahol jókat lehet fotózni, jókat lehet enni, aztán lehet szépen hazatolni a biciklit hazafelé lemozogni egy kis bringázással a bevitt kalóriákat. Ezerféle színben állnak az egymáshoz tapasztott kis házak, a faluban hétköznep szinte élő ember nincs, mert vagy mindenki kint van a vízen, vagy már kint volt a vízen éjszaka, nappal meg alszik.

De annyi jó fotótéma van mindenhol!

De annyi jó fotótéma van mindenhol!

Az óceán állandó ostroma miatt minden háznak kicsit pereg a vakolata; mit pereg, mállnak szét a falak a sós víztől, már amelyiket nagyon okosan nem csempézték le egyből a picsába. Az egésznek van egy kicsi elhagyatott, világvégi hangulata, mégis nagyon szerethető és pikkpakk visszajön beléd az élet, amikor beülsz a La Pescadoraba és elkezded kikérni a kajájat. Semmilyen nyelven nem beszél a világ legkedvesebb pincérnője, a három hetem alatt kétszer is voltam náluk, mindkétszer ő szolgált ki, esküszöm ha meleg lennék és persze ő is, elvenném feleségül. Tanítani kellene azt az alázatot és szeretet, ahogy a munkáját végzi. Mert nem az a fontos, hogy az összes piszlicsáré szabályt ismerd és használd a vendáglátós etikettből egy ilyen helyen, hanem hogy szeresd amit csinálsz és jót akarj adni annak, aki beül hozzád. És ő pontosan ezt teszi, úgy hogy az én spanyolom akkor még tényleg csak 5 szóból állt – most is csak 25, de az már pont ötször több, nemde? – az ő angolja meg nagyjából nullából. És minden rendelés stimmelt, minden finom volt és bármikor visszamennék.

Mind a kétszer nagyjából ugyanazt kértük:

  • az ősi gofio, ez a helyi, pirított gabonafélékből készült őslakosok kajája, ami leginkább egy fűszerezett sárgaborsópürére emlékeztetett és egyáltalán nem volt rossz
  • pulpo de gallego, amit általában fa tényáron tálalnak és egy nagyon egyszerű, főtt polipot takar szeletekre vágva, megszórva paprikával és jófajta olívaolajjal, és valami kibaszott finom
  • kisebb szardiniák egészben sülve, citrommal
  • mini calamarik egészben sütve, sörtésztában
  • kenyér és mojo kombó, utóbbi a helyi, leggyakrabban pirosas színű szószt takarja, paprikából, fokhagymából, borecetből, chiliből, fűszerekből és egy kis kenyérből álló turmix
  • és persze hogy padrón
Ha egyszer megkóstolod a polipot, akkor az ilyen legyen

Ha egyszer megkóstolod a polipot, akkor az ilyen legyen

Ehhez csapolt sört ittunk, amit jeges korsóban hoznak ki, és vörös bort, ami egészen jó volt. Tapas-szerűen zajlik az étkezés, mindenből van kicsi és nagy adag is, érdemes kikérni különböző fogásokat és összeenni mindent, hogy aztán a leöblített halfélék egy jó húsz perces pihenő után elvigyenek hazáig két keréken. Amikor másodszor voltam, kettesben a férjemmel, hazafelé akkora vihar kapott el minket, hogy volt az a pont amikor nem tudtam biztosan, hogyan jutunk haza. Ráadásul a kajakóma, aztán a házak fotózása után tényleg annyira későn észleltük mi vár ránk, hogy akkor már nem volt visszaút: bele kellett indulni az előttünk tornyosuló feketeségbe. Az út felénél meg kellett állnunk egy felüljáró alatt, amíg a vihar közepe elvonul felettünk, aztán végig tekertünk hazáig a szembe fújó szélben, a szembe eső esőben. Mindez húsz fokban, rövidnadrágban, mert ha Kanárin rossz idő van, akkor az ilyen, bugyiig ázva a langyos esőtől.

Mint egy jó, májusi zápor, itthon.

Screen shot 2017-02-03 at 11.41.41 AM

Szuperjó GALÉRIA ITT.