Soulkitchen

"Az is hülye, aki kézműves pesztót csinál"

Ha a nevében boldog…

Amikor csak van egy kis szabad lyuk a naptárunkban, vagy elutazunk belföldre, eggyel nagyobb lyuk esetén külföldre, vagy hazamegyünk a szüleinkhez Borsodba. Ez utóbbi fordul elő a leggyakrabban persze. Ennek ellenére, vagy pont emiatt lehetséges az, hogy sehol nem voltunk még, ami a környéken van és illene megnézni. Nem ettünk még az Anyukám mondtában, nem járunk ki Tokajra megnézni a környéket és soha nem voltunk még Boldogkőváralján a Gönci Vigasságon. Egészen mostanáig.

GALÉRIA

20170701_181827

Sokadik alkalommal zajlott idén a Bestillo udvarán ez a fesztiválnak talán tudatosan nem nevezett vigadalom, és én minden évben azon gondolkoztam, hogy el kéne menni. Nem csak azért, mert annyira fontos a vidék felzárkóztatása, a keleti régió értékeinek hangsúlyozása, a meglévő értékek brandesítése, vagy csak egyszerűen az, hogy Borsodról ne a szegénység, a munkanélkülség és az elmaradottság jusson mindenkinek eszébe, mert óriási a megye és egészen csodálatos dolgok vannak arrafelé. Idén aztán úgy alakítottuk, hogy azon a hétvégén otthon legyünk és tudatosan készültünk arra, hogy a szombatot ne valamelyik szülői bázison töltsük, hanem végre megnézzük Boldogkőváralját. Önmagában a Gönci Vigasság miatt is mentem volna, de a teljes képhez hozzátartzik az, hogy gyerekkoromban táboroztunk a faluban, és ezek a táborok kitörölhetetlenül belémvésődtek. Az erdő szélén, teljesen nomádban a hideg patakban fürdéssel, éjszakai csapatzászló őrzéssel, napközben zempléni túrákkal, abaújszántói strandolással, és bandázással, szúnyogcsípésekkel, és állandó harccal a kullancsok ellen teltek ezek a napok. Tökéletes volt, minden egyes perce úgy, hogy valójában nem volt semmink, de mégis megvolt mindenünk. Najó, egy kazettás magnót azért vittünk magunkkal, amin napközben ordított az Ace of Base, éjjel pedig csutka hangerőn beraktam a Twin Peaks zenéjét, hogy mindenki összevissza piszkítsa a bokáját. Imádtam!

Így 20 év eltelvével visszatérni mindig furcsa; minden kisebb, az irányok és az arányok megváltoznak idővel, de van pár dolog, ami azért nem változik soha: a vár az oroszlánsziklával ugyanolyan bájos és szép, onnan a kilátás pedig… Ha nem tudnám mit látok, azt is mondhatnám, hogy kis Toszkána, annyira dimbes-dombos, rendezett, tele gyümölcsfaligetekkel és megművelt földekkel minden irányban.

20170701_181418

A Gönci Vigasságok nem egy nagy rendezvény, de nem is kell annak lennie. Mindenből van ízelítő: a környék éttermei, árusai, kézművesei kis, családias kitelepülésekkel. Ehetsz egészen finomakat, vásárolhatsz igazi gönci barackot – sajnos azon a hétvégén még nem volt igazán beérve a barack, így mi is anélkül jöttünk haza, pedig vittük volna ládaszám -, van kisvonat ami felvisz a várba és vissza is hoz, egész napos zene van hol a színpadon, hol éppen ott ahol a zenészeket utoléri az ihletett pillanat. Olyan kis átlátható, szerethető az egész. Mindent átsző a gönci barack, minden ehetőnek valamilyen módon kötődnie kell a gyümölcshöz – legalábbis minden standon egy fogásnak – ami azért is jó, mert egy kis gondolkodásra készteti a kollégákat és közben meg hibázni sem nagyon lehet. Valljuk be, a barack egy elég finom dolog és hálás feladat dolgozni vele.

Mi az Anyukám mondtában kóstoltunk egy focacciát, barackpálinkába áztatott paradicsommal, burrataval, mandulával és hólyagosra sült ropogós tésztával; este pedig a Sárga Borháztól kértünk egy töltött káposztát; mind a két fogás hibátan volt és teljesen korrekt ár-érték arányú. Előbbi 1000, utóbbi 800 forintba került, ami pláne a töltött képosztánál egészen baráti ár. Természetesen a káposztában ne volt semmilyen formában barack, szerencsére.

20170701_165746

Egy dolog hiányzik vagyis hiányzott nekünk nagyon, az a helyiek igazi házi pálinkája volt. Remélem, hogy lesz olyan év, amikor erre is lehetőség nyílik és összegyűlhetnek a környék pálinkafőzői a Bestillo udvarában. Addig ugyanis csak a saját pálinka kapható, ami teljesen érthető, de így maradt bennünk egy kis hiányérzet.

Összességében viszont az van, hogy megyünk még, és hajrá minden olyan kezdeményezésnek, ami a magyarországi vidéket építi újjá hamvaiból, ahol pontosan meglátják miből lehet kihozni a legtöbbet és ahhoz szakértelemmel és szeretettel nyúlnak hozzá. Sok ilyet még!

A mai ebéd sonkahagymával és sárgabarackkal sült oldalas. Ugye hogy működik?

20170717_105632 (1)

Elázni a májusi esőben

Szuperjó GALÉRIA ITT.

Las Palmasnak legalább három teljesen különböző arca van. Az egyik a Canteras városrész, ahol leginkább a turisták vannak és ahol a 4 km hosszú, homokos part, tele apartmannal, hotellel, kávézóval, az egész kicsit eklektikus, az épületek mindenfélék, a házak nem bírnak különösebb stílussal, mindegyik csak nőtt ki földből, mert igény volt rá. De ott az óceán és ott a nap és tökéletesen el tudsz tölteni úgy egy hetet, hogy kószálsz össze-vissza a 4 kilométeren és azt veszed észre, hogy már száll fel veled a hazafelé induló gép.

Aztán van Vegueta, az óváros, ahol belecsöppensz egy rendes, többszáz éves spanyol városba annak minden szépségével és történelmével együtt. Kis utcák, nagy terek, katedrális, kő; csodaszép.

És van az újváros, ami Vegueta után következik, ha Canterasról indultunk és a reptér felé vezető úton haladunk. Itt minden van, ami egy újvárosi részben lehet: emeletes házak lakóparkjai, kórházak, intézmények, miegymás. És ez még mindig Las Palmas. Ami a legjobb az egészben, hogy ezeket a részeket mind-mind összeköti egy bringaút, ami elvezet Canterasból végig a tenger mellett egészen San Cristobálig, miközben eltekersz Vegueta és az újváros mellett. Az egész túra mindennel együtt nagyjából fél óra alatt meg is van és így néz ki:

Screen shot 2017-02-03 at 10.42.51 AM

San Cristobal mintha pont arra lenne kitalálva, hogy a homokos partot már nagyon unó turisztok és helyi lakosok egy kis tekerés után megérkezzenek egy kis, színes, nagyon egyszerű halászfaluba, ahol jókat lehet fotózni, jókat lehet enni, aztán lehet szépen hazatolni a biciklit hazafelé lemozogni egy kis bringázással a bevitt kalóriákat. Ezerféle színben állnak az egymáshoz tapasztott kis házak, a faluban hétköznep szinte élő ember nincs, mert vagy mindenki kint van a vízen, vagy már kint volt a vízen éjszaka, nappal meg alszik.

De annyi jó fotótéma van mindenhol!

De annyi jó fotótéma van mindenhol!

Az óceán állandó ostroma miatt minden háznak kicsit pereg a vakolata; mit pereg, mállnak szét a falak a sós víztől, már amelyiket nagyon okosan nem csempézték le egyből a picsába. Az egésznek van egy kicsi elhagyatott, világvégi hangulata, mégis nagyon szerethető és pikkpakk visszajön beléd az élet, amikor beülsz a La Pescadoraba és elkezded kikérni a kajájat. Semmilyen nyelven nem beszél a világ legkedvesebb pincérnője, a három hetem alatt kétszer is voltam náluk, mindkétszer ő szolgált ki, esküszöm ha meleg lennék és persze ő is, elvenném feleségül. Tanítani kellene azt az alázatot és szeretet, ahogy a munkáját végzi. Mert nem az a fontos, hogy az összes piszlicsáré szabályt ismerd és használd a vendáglátós etikettből egy ilyen helyen, hanem hogy szeresd amit csinálsz és jót akarj adni annak, aki beül hozzád. És ő pontosan ezt teszi, úgy hogy az én spanyolom akkor még tényleg csak 5 szóból állt – most is csak 25, de az már pont ötször több, nemde? – az ő angolja meg nagyjából nullából. És minden rendelés stimmelt, minden finom volt és bármikor visszamennék.

Mind a kétszer nagyjából ugyanazt kértük:

  • az ősi gofio, ez a helyi, pirított gabonafélékből készült őslakosok kajája, ami leginkább egy fűszerezett sárgaborsópürére emlékeztetett és egyáltalán nem volt rossz
  • pulpo de gallego, amit általában fa tényáron tálalnak és egy nagyon egyszerű, főtt polipot takar szeletekre vágva, megszórva paprikával és jófajta olívaolajjal, és valami kibaszott finom
  • kisebb szardiniák egészben sülve, citrommal
  • mini calamarik egészben sütve, sörtésztában
  • kenyér és mojo kombó, utóbbi a helyi, leggyakrabban pirosas színű szószt takarja, paprikából, fokhagymából, borecetből, chiliből, fűszerekből és egy kis kenyérből álló turmix
  • és persze hogy padrón
Ha egyszer megkóstolod a polipot, akkor az ilyen legyen

Ha egyszer megkóstolod a polipot, akkor az ilyen legyen

Ehhez csapolt sört ittunk, amit jeges korsóban hoznak ki, és vörös bort, ami egészen jó volt. Tapas-szerűen zajlik az étkezés, mindenből van kicsi és nagy adag is, érdemes kikérni különböző fogásokat és összeenni mindent, hogy aztán a leöblített halfélék egy jó húsz perces pihenő után elvigyenek hazáig két keréken. Amikor másodszor voltam, kettesben a férjemmel, hazafelé akkora vihar kapott el minket, hogy volt az a pont amikor nem tudtam biztosan, hogyan jutunk haza. Ráadásul a kajakóma, aztán a házak fotózása után tényleg annyira későn észleltük mi vár ránk, hogy akkor már nem volt visszaút: bele kellett indulni az előttünk tornyosuló feketeségbe. Az út felénél meg kellett állnunk egy felüljáró alatt, amíg a vihar közepe elvonul felettünk, aztán végig tekertünk hazáig a szembe fújó szélben, a szembe eső esőben. Mindez húsz fokban, rövidnadrágban, mert ha Kanárin rossz idő van, akkor az ilyen, bugyiig ázva a langyos esőtől.

Mint egy jó, májusi zápor, itthon.

Screen shot 2017-02-03 at 11.41.41 AM

Szuperjó GALÉRIA ITT.

Lakásétterem, Budapest, 2017.

A hőskorban voltam utoljára lakásétteremben, azóta egyáltalán nem. Ez annyira régen volt, hogy még Fűszeres Eszter és Havas Dóra ráértek vendéglőset játszani és Dóra családjának lakásában többször is főztek kb 10-12 emberre. Ha jól emlékszem, kétszer voltam náluk, de ebből egy egészen tuti, ott találkoztunk Travellinával, aki akkor még csak simán Éva néven futott, és ott ismertem meg a tündibündi Novákpéterjánost is, szóval már csak ezekért is megérte. Ezen felül pedig nyilván a házigazdák jófejek, a kaja szuper volt és  mindig akadt mellé bor is, ráadásul maga a lakás is megért egy misét, a Böszörményire néző nagy erkéllyel együtt. Szerettem. Aztán ez valahogy elhalt, közben eltelt 5-6-7(?) év, nyíltak-zártak a lakáséttermek de egyik sem érte el nálam az ingerküszöböt, vagy ami elérte volna, azt meg nem tudtam megfizetni. Mert ilyen is van.

vacsora

2010-ben, Dóránál és Eszternél a lányokkal

Most viszont, a nagy nyitottsági és megújulási rohamomban amikor épp nem a gödör alján rettegek attól, hogy mi lesz így velem, akkor igyekszem minél több dolgot kipróbálni, meglépni, elrendezni. A Bocuse d’Or sosem érdekelt igazán, a gasztronómiának ez a területe annyira a jéghegynek a kifaragott csúcsa, aminek sajnos a valósághoz semmi köze és puszta sznobizmus már maga a verseny emlegetése is. Gondoltam ezt egészen addig, amíg az idei versenyen élőben végig nem néztem ahogy a magyar csapat elkészül és tálal. Először a vega tányér nyűgözött le, szerintem csodaszép volt, aztán amikor kijött a hús a téli erdővel, ott kicsit megremeget a térdem. Mondjuk nekem sok volt benne az ezüst, már ami az ehetőség hangulatát illeti, de közben meg olyan volt látványban, mintha a Netflix Chef’s Table egyik része kelt volna életre. Széll Tamás és a csapat felfoghatatlan fegyelemmel és kitartással tette le ezt elénk, tényleg le a kalappal és tényleg annyira szurkoltunk együtt a csajokkal másnap, amikor az eredményhirdetés volt. Így is szép ahogy az idei verseny végződött, a következő viszont még nagyobb kihívás lesz annak, aki szembe mer menni vele, mert hogy Tamás már fog, amit meg is értek.

Na de vissza az eredeti vonalhoz: a sok bokűzdór nézés és google keresés után naná hogy szembe jött egy event, ahol a Paladar a verseny előtt tisztelegve szombatra hirdetett egy lakáséttermes vacsorát. Nem is nagyon hallottam még róluk, pedig like-olom az oldalt – ó hány ilyen van, ó – de valahogy annyira megjött a kedvem az egészhez, hogy lecsaptam rá. Ketten érkeztünk a férjemmel és persze késtünk negyed órát, mert épp csak át kellett sétálni a Városliget másik végébe de itthon hagytam a telefonom és visszafordultunk. A negyed órás késés miatt a hivatalos bemutatkozásról lemaradtunk, de ez semmit nem vett el az este értékéből, mert nagyjából két perc múlva már azzal szembesített az asztal másik oldalán ülő srác, hogy ő nem is olyan régen még sajtóhírt kapott tőlem, a Telenortól, aztán innentől nem volt megállás. Ki lett vesézve a Soulkitchen, kiderültek mindenféle borsodi közös szálak és közben betoltunk négy fogást, amiből az utolsót olyan tíz körül és már éppen csak pihegve, de sikerült.

A házigazda csapat egy testvérpár plusz a lány tesó pasija, ebből a hármasból Luca volt a mi hostunk aki szinte egész este velünk volt és mesélt a lakáséttermek mai helyzetéről meg magukról, arról hogy miért csinálják és miért éri meg. Hát nem a bevételért az biztos, mert ez a vacsora 5.000 volt fejenként és négy hatalmas adag ételt foglalt magában, egy kis borral és szörppel körítve. A Bocuse d’Or tiszteletére az előétel sült gyökérzöldségekből állt tokaji aszús hagymalekvárral, aztán a téli erdőből kaptunk egy kis nagy gombalevest sonkachipssel, majd jött az emberes méretű kacsamáj krumplipürével és meggyecetes céklával és ha mindez még nem lenne elég, a végére egy jó szelet diós torta. Fülem kettéállt, azt hittem nem fog menni de végül benyomtam, ahogy mindenki más is. Ott is ez volt az egyetlen jótanácsom, amit nem győzök most sem hangsúlyozni a házigazdák felé: kisebb adagokat könyörgök! Nektek is jó, nekünk is jó, mindenkinek jó. A menüsorból nálam a meggyecetes cékla emelkedett ki, de hibátlan volt a mascarponés, tonkababos diótorta is. A legerősebb meglepetés viszont a kacsamájnál ért, mert nem szeretem a kacsát, nem is eszem szinte soha, a májra is nagyon érzékeny tudok lenni, így előre elkönyveltem magamban hogy majd Robinak adom a részemet. De nem. Úgy toltam be a teljesen natúr sült kacsamájat, mint a húslevest másnaposan: gyorsan és mohón.

20170128_222756

A lakás az Ajtósin van, egy 4 szobás, 100 négyzetméteres hodály, benne a 12 fős körasztallal. Olyan hangulata van annak szobának, mintha Szabó Magda a Régimódi történet lapjaira eltűnő tintával egy Harry Potter fantasyt írt volna, és kandalló helyett a nagy asztalt használnánk benne hoppanálásra. Nem hiszitek? Nézzétek meg!

Lapozzátok át a fotókat az estéről és járjatok lakásétterembe. Egy kicsivel nagyobb nyitottság kell hozzá, mint ami általában bennünk van, de többszörösen megéri a kezdeti izgalmakat. Koppány nagyon jól főz, Luca nagyon kedves, és mindez egy elvarázsolt lakásban az Abszolúton Ajtósin bárki számára elérhető, figyeljétek a Paladar social csatornáit! Annyira inspiráló volt az együtt eltöltött pár óra, hogy még bennem is felmerült, mi lenne, ha… Meglátjuk!

Az estéről a következő Nők Lapjában riportot is találtok majd.