Egy jó darabig nem mertünk moccanni onnan, ahol Miha hagyott minket. Először a konyha/étkező/nappali/home (ahogy ő mondta) helyiségben ragadtunk, ahol később a tízórait – sajtot, szalámit és sonkát friss kenyérrel – is kaptuk. Miha bevezetett minket, majd eltűnt. Mi meg álltunk mint a jó gyerekek, meg nézegettük a falon a csupaszcsajos naptárakat. Nem sokkal később értünk jött és mutatta, menjünk utána. Felvezetett minket az orrhoz, ahol van egy pad, remek kilátással – a fejünk fölött a hajókürttel, vagy hajócsengővel, meg egy hangfallal. Minden másodpercben rettegtünk az elején, hogy ne legyen kürtölős kedve a kapitánynak, vagy különben dobhártya nélkül jövünk haza Budimpesta. Nem így történt, azóta is remek a hallásom, kivéve, amikor nem teljesen. De a dobhártyám még ép.
Elől az orrban árnyék volt és szél és tengeribetegség. Sosem volt még ilyenem és mindig úgy képzeltem, hogy ez nekem nem lehet, mert aki imádja a tengert és mindent, ami hozzá kapcsolódik, annak tuti nincs ilyen tudati szinten eldőlő baja. Aha, hát de. Eleinte nem is tudtam, mi a gond, csak valahogy nem éreztem biztosnak magam. Aztán a gyomrom, aztán a fejem, aztán a gyomrom és a fejem és… És aztán elmúlt, kábé egy óra alatt. Párszor még meginogtam később, de az szerintem belefér.
Nem akartunk zavarni, ez volt a legfontosabb eleinte, ezért tényleg mindig ott maradtunk, ahol hagytak minket. Néha feljött hozzánk Miha, megkínált kávéval, hozott nekünk vizet és mesélt. Megmutatta éppen merre van Olaszország, melyik város milyen távolságra található tőlünk – volt egy pont a vízen, ahonnan 50 tengeri mérföldre volt Velence – és elmondta éppen mi történik. Reggel még a kapitány is odajött hozzánk és bemutatkozott, ő az, akit fehér sapkában láttok a képeken. Mindig ő a leghangosabb és a legizgágább mind közül. Az összekapcsolódás a Riba II-vel úgy történik, hogy a két hajó hátul elkezd maga után húzni egy 250 méteres hálót, együtt. A hajók elejét összekötik egy narancssárga kötéllel, ami szintén 250 méter hosszú, ezért ha ez a kötél szép ívben feszül, akkor a háló is épp optimálisan gyűjti a halakat a víz alatt. Amiket egyébként radarral keresnek, nem sok esélyt adva ezzel a fair-playnek.
A sirályok és kormoránok első perctől követtek minket. Akkor őrültek meg teljesen, amikor a zsákmányt kiemelték a halászok a tengerből. Tudják, hogy egy ilyen hajó az egész napos kajájukat kitermeli, sőt. Annyi halat dobáltunk vissza a tengerbe, hogy nekem már néha úgy tűnt, ránk fog hányni valamelyik sirály annyira túlette magát. A folyamat vége ugyanis az, hogy a kifogott hal, ami most 5-6 tonna volt – egy körből megvolt az egész napi adag, nem kellett kétszer fordulni, sőt, vissza kellett engedni szerintem legalább még 1 tonna halat, ugyanis a Riba I. és Riba II. is konkrétan BETELT hallal – szóval a kifogott hal egy óriási dézsába kerül, amit folyamatosan töltenek fel jéggel és vízzel. Aztán ebből a dézsából kézzel válogatják ki a halakat, mert csak egy bizonyos típusú és azon belül is meghatározott méretű halat vesznek meg tőlük. Ez a hajó aznap épp egy francia cégnek dolgozott, de olasz konzervgyáraknak is szoktak, akik csakis első osztályú szardellát vesznek be. Se nem túl nagyot, se nem túl kicsit: pont jót.
Itt kapcsolódtunk be mi is, eddig csak fotóztunk, videóztunk, ámultunk. Most viszont megkérdeztem, tudunk-e mi is segíteni és a válasz az volt, ha szeretnénk, persze. Kaptunk egy kötényt – nekem a földig ért – Robi kapott egy gumicsizmát is, én maradtam a papucsomnál. Lementünk, Miha megmutatta mi a meló lényege, és elkezdtünk halat válogatni. Fogsz egy lyukakkal tűzdelt műanyag ládát, belemeríted a dézsába, megtámasztod a dézsa szélén és elkezdesz válogatni. A hibás halakat – túl kicsi, túl nagy, más típusú – visszadobtuk a tengerbe. Képzelhetitek, mit műveltek a madarak. Ha megvolt az átvizsgálás – 10 % hiba lehet benne max – egy hungarocell ládába öntöttük, ha az betelt jeget tettünk rá és jöhetett a következő szépen sorban egymásra. Nem tudom pontosan meddig nyomtuk, de összesen 30 ládát csináltunk meg ketten Robival, ami szerintem két szárazföldi patkánytól nem rossz teljesítmény. Közben egyre több hal esett le a földre és hiába a rendszeres padlómosás – vízzel letolják a dzsuvát a tengerbe – egyre inkább bokáig álltunk a halban. Az első olyan érzés, amikor tudod, hogy most tapostál szét egy halat az elég furcsa, mint ahogy az első halott kormoránnál is óbégattam, amit kiszedtek a kifogott halak közül. A másodiknál már fel se nagyon néztem, csak a rengeteg halat láttam magam előtt a dézsában, ami az istennek se akart fogyni.
Közben az egyik legnagyobb izgalom – mindezeken felül – akkor ért, amikor elkapott Dario a szakács, hogy menjek vele a konyhába. Ő sem beszélt nagyon angolul, annyit mondott hogy no time for lunch, majd szlovénul megkért, vágjam fel a tiramisut és főzzek kávét. Mire mindezt megértettem szerintem már megbánta hogy megkért rá, de végül tisztességesen helytálltam a hajó konyhájában és főztem nekik egy bivalyerős török kávét is. Dario egyébként nagyon kedves volt, megkaptam még reggel az ő saját székét for the lady kijelentéssel és azt is megtudtuk róla, hogy a nagyapja magyar volt.
Arról amikor a halat válogattuk nem készült kép, mert senkinek nem volt szabad keze. Így vagy elhiszitek, vagy nem. Mindenesetre a végére a tenyerünk tele volt kis sebekkel, amit a halak uszonya, pikkelye, tüskéje ejtett a több órás halban turkálás során. Még mindig nincs vége, a harmadik rész következik. Nem ígérem holnapra, de egyszercsak jön.
A szláccsó alatti zene szintén fontos üzenettel bír. Múm: If I were a fish. Hallgassátok szeretettel és áhítattal.
2 replies on “ Bokáig a halban, második rész ”