Na most vagy profi vagy, és akkor a nagy számok törvénye szerint néha egyszerűen elvágod a kezed és kész, vagy olyan amatőr vagy, hogy egy kurva hagymát nem bírsz felszeletelni anélkül, hogy körömtőtől az ujjad széléig ne nyisd szét a bal mutatóujjad. Lehet tippelni, nálam melyik van, majd csinálok hozzá Facebook szavazást is, hogy csuda izgis legyen.
Vasárnap vendégségbe mentünk Veresre és nem akartam üres kézzel érkezni. Gondoltam, legyen egy epres süti, annak úgyis szezonja van, aztán mégis inkább quiche lett, sok spárgával, mert annak is szezonja van és mert úgyis akartam volna Zuzunak sütni egyszer, hát miért ne most. Lesz spárgás recept, halomba, csak győzzük kivárni, amíg leírom. Másfél kézzel, ugye.
A ma reggeli állapot ez:
Amikor beleszaladt – mert a profiktól tanult ‘leteszem a kés orrát és csak fel-le mozgatom’-mal bohóckodtam a kicsit már gumisra öregedett vöröshagymával – megijedtem, mert nagyon folyt belőle a vérem kifelé. Hideg víz alá tartva hívtam anyukámat, ő mondta a bölcseletet, én megfogadtam, majd letettük a telefont és kiszakadt belőlem a bőgés. Olyan igazi, gyerekkori, esés és ijedés után percekkel kiszakadó bőgés, amiből kevés van már túl a harmincon, de a megnyugtató anyukahang után azért még elő tud jönni. Aztán persze mindent megoldottunk, Robi segített, szorítókötés ment az ujjra, elkészült a quiche, elkészült a sárga gévagomba és időben odaértem mindenhová. A szerencse állítólag az, hogy az éles késsel vágott sebek hamarabb gyógyulnak, mert az ügyes penge kisebb roncsolás árán szeli ketté a húst. A kést egy hete éleztem, hogy azután könnyedén oldalast darabolhassak vele. Gondolhatjátok. Fiskars, slissz, fröccs.