Húsvétkor a sonka az asztal origója, köré rendeződik a főtt tojás, retek, torma szép szabályos, ritmikus ütemben. Már ha nevezhetjük egyáltalán sonkának azt, ami évek óta ilyenkor az asztalra kerül és amire a húskészítmény találóbb kifejezés. Egészségünkre. Rendes sonkához jutni nem könnyű, nekünk is csak úgy sikerült, hogy anyánk vett húst, amit a szomszéd pácolt, felfüstölt, ahogy kell. Ha abból egy falat után megkockáztatunk egy bótit, pofánk leszakad, ízlelőbimbónk lekonyul. Sonkáról már írt mindenki, aki okosabb nálam, én most inkább egy kevésbé ismert, ám gyárliag egyáltalán nem előállított húsvéti fogásról szeretnék itt, az pedig a szirec.
A szirec legalább az, ami: tojás és cukor és tej és helló. Tejből egy liter, tojásból legalább egy tucat, pláne ha apró. Legjobb, ha házi. Melegítjük, ízesítjük sóval és kevés cukorral és folyamatosan kevergetjük. Ha összekapta a tojás a cuccot és kettévált a savótól a lényeg, akkor kész. Fontos, hogy nem forraljuk, mert hipp-hopp kész a cukros rántotta blö. Szóval ha kettévált, akkor fonnyasztókendőbe tesszük és hagyjuk csöpögni, mint mondjuk a túrót. Csöpögjön egy éjszakát, aztán szeleteljük, mint a sonkát. A sós sonka mellé az édeskés szirec jól passzol. Friss zöldségekkel, jó csípős tormával egyenesen tökéletesen kombináció. Hogy a szirec honnan ered, nem tudtam kideríteni vasárnap, mert készítik ott a környékünkön, de készítették Ongán is anya gyerekkorában, de ez mindkettő borsodi forrás, így nem nevezhető teljes körű kutatásnak.
Az internet azt mondja, hogy szláv eredetű, én hiszek neki, a szir sajtot jelent, a szirec meg sajtocskát. Sárga túrónak is hívják.
Ismeritek?