Elázni a májusi esőben

Szuperjó GALÉRIA ITT.

Las Palmasnak legalább három teljesen különböző arca van. Az egyik a Canteras városrész, ahol leginkább a turisták vannak és ahol a 4 km hosszú, homokos part, tele apartmannal, hotellel, kávézóval, az egész kicsit eklektikus, az épületek mindenfélék, a házak nem bírnak különösebb stílussal, mindegyik csak nőtt ki földből, mert igény volt rá. De ott az óceán és ott a nap és tökéletesen el tudsz tölteni úgy egy hetet, hogy kószálsz össze-vissza a 4 kilométeren és azt veszed észre, hogy már száll fel veled a hazafelé induló gép.

Aztán van Vegueta, az óváros, ahol belecsöppensz egy rendes, többszáz éves spanyol városba annak minden szépségével és történelmével együtt. Kis utcák, nagy terek, katedrális, kő; csodaszép.

És van az újváros, ami Vegueta után következik, ha Canterasról indultunk és a reptér felé vezető úton haladunk. Itt minden van, ami egy újvárosi részben lehet: emeletes házak lakóparkjai, kórházak, intézmények, miegymás. És ez még mindig Las Palmas. Ami a legjobb az egészben, hogy ezeket a részeket mind-mind összeköti egy bringaút, ami elvezet Canterasból végig a tenger mellett egészen San Cristobálig, miközben eltekersz Vegueta és az újváros mellett. Az egész túra mindennel együtt nagyjából fél óra alatt meg is van és így néz ki:

Screen shot 2017-02-03 at 10.42.51 AM

San Cristobal mintha pont arra lenne kitalálva, hogy a homokos partot már nagyon unó turisztok és helyi lakosok egy kis tekerés után megérkezzenek egy kis, színes, nagyon egyszerű halászfaluba, ahol jókat lehet fotózni, jókat lehet enni, aztán lehet szépen hazatolni a biciklit hazafelé lemozogni egy kis bringázással a bevitt kalóriákat. Ezerféle színben állnak az egymáshoz tapasztott kis házak, a faluban hétköznep szinte élő ember nincs, mert vagy mindenki kint van a vízen, vagy már kint volt a vízen éjszaka, nappal meg alszik.

De annyi jó fotótéma van mindenhol!
De annyi jó fotótéma van mindenhol!

Az óceán állandó ostroma miatt minden háznak kicsit pereg a vakolata; mit pereg, mállnak szét a falak a sós víztől, már amelyiket nagyon okosan nem csempézték le egyből a picsába. Az egésznek van egy kicsi elhagyatott, világvégi hangulata, mégis nagyon szerethető és pikkpakk visszajön beléd az élet, amikor beülsz a La Pescadoraba és elkezded kikérni a kajájat. Semmilyen nyelven nem beszél a világ legkedvesebb pincérnője, a három hetem alatt kétszer is voltam náluk, mindkétszer ő szolgált ki, esküszöm ha meleg lennék és persze ő is, elvenném feleségül. Tanítani kellene azt az alázatot és szeretet, ahogy a munkáját végzi. Mert nem az a fontos, hogy az összes piszlicsáré szabályt ismerd és használd a vendáglátós etikettből egy ilyen helyen, hanem hogy szeresd amit csinálsz és jót akarj adni annak, aki beül hozzád. És ő pontosan ezt teszi, úgy hogy az én spanyolom akkor még tényleg csak 5 szóból állt – most is csak 25, de az már pont ötször több, nemde? – az ő angolja meg nagyjából nullából. És minden rendelés stimmelt, minden finom volt és bármikor visszamennék.

Mind a kétszer nagyjából ugyanazt kértük:

  • az ősi gofio, ez a helyi, pirított gabonafélékből készült őslakosok kajája, ami leginkább egy fűszerezett sárgaborsópürére emlékeztetett és egyáltalán nem volt rossz
  • pulpo de gallego, amit általában fa tényáron tálalnak és egy nagyon egyszerű, főtt polipot takar szeletekre vágva, megszórva paprikával és jófajta olívaolajjal, és valami kibaszott finom
  • kisebb szardiniák egészben sülve, citrommal
  • mini calamarik egészben sütve, sörtésztában
  • kenyér és mojo kombó, utóbbi a helyi, leggyakrabban pirosas színű szószt takarja, paprikából, fokhagymából, borecetből, chiliből, fűszerekből és egy kis kenyérből álló turmix
  • és persze hogy padrón
Ha egyszer megkóstolod a polipot, akkor az ilyen legyen
Ha egyszer megkóstolod a polipot, akkor az ilyen legyen

Ehhez csapolt sört ittunk, amit jeges korsóban hoznak ki, és vörös bort, ami egészen jó volt. Tapas-szerűen zajlik az étkezés, mindenből van kicsi és nagy adag is, érdemes kikérni különböző fogásokat és összeenni mindent, hogy aztán a leöblített halfélék egy jó húsz perces pihenő után elvigyenek hazáig két keréken. Amikor másodszor voltam, kettesben a férjemmel, hazafelé akkora vihar kapott el minket, hogy volt az a pont amikor nem tudtam biztosan, hogyan jutunk haza. Ráadásul a kajakóma, aztán a házak fotózása után tényleg annyira későn észleltük mi vár ránk, hogy akkor már nem volt visszaút: bele kellett indulni az előttünk tornyosuló feketeségbe. Az út felénél meg kellett állnunk egy felüljáró alatt, amíg a vihar közepe elvonul felettünk, aztán végig tekertünk hazáig a szembe fújó szélben, a szembe eső esőben. Mindez húsz fokban, rövidnadrágban, mert ha Kanárin rossz idő van, akkor az ilyen, bugyiig ázva a langyos esőtől.

Mint egy jó, májusi zápor, itthon.

Screen shot 2017-02-03 at 11.41.41 AM

Szuperjó GALÉRIA ITT.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .