A hőskorban voltam utoljára lakásétteremben, azóta egyáltalán nem. Ez annyira régen volt, hogy még Fűszeres Eszter és Havas Dóra ráértek vendéglőset játszani és Dóra családjának lakásában többször is főztek kb 10-12 emberre. Ha jól emlékszem, kétszer voltam náluk, de ebből egy egészen tuti, ott találkoztunk Travellinával, aki akkor még csak simán Éva néven futott, és ott ismertem meg a tündibündi Novákpéterjánost is, szóval már csak ezekért is megérte. Ezen felül pedig nyilván a házigazdák jófejek, a kaja szuper volt és mindig akadt mellé bor is, ráadásul maga a lakás is megért egy misét, a Böszörményire néző nagy erkéllyel együtt. Szerettem. Aztán ez valahogy elhalt, közben eltelt 5-6-7(?) év, nyíltak-zártak a lakáséttermek de egyik sem érte el nálam az ingerküszöböt, vagy ami elérte volna, azt meg nem tudtam megfizetni. Mert ilyen is van.
Most viszont, a nagy nyitottsági és megújulási rohamomban amikor épp nem a gödör alján rettegek attól, hogy mi lesz így velem, akkor igyekszem minél több dolgot kipróbálni, meglépni, elrendezni. A Bocuse d’Or sosem érdekelt igazán, a gasztronómiának ez a területe annyira a jéghegynek a kifaragott csúcsa, aminek sajnos a valósághoz semmi köze és puszta sznobizmus már maga a verseny emlegetése is. Gondoltam ezt egészen addig, amíg az idei versenyen élőben végig nem néztem ahogy a magyar csapat elkészül és tálal. Először a vega tányér nyűgözött le, szerintem csodaszép volt, aztán amikor kijött a hús a téli erdővel, ott kicsit megremeget a térdem. Mondjuk nekem sok volt benne az ezüst, már ami az ehetőség hangulatát illeti, de közben meg olyan volt látványban, mintha a Netflix Chef’s Table egyik része kelt volna életre. Széll Tamás és a csapat felfoghatatlan fegyelemmel és kitartással tette le ezt elénk, tényleg le a kalappal és tényleg annyira szurkoltunk együtt a csajokkal másnap, amikor az eredményhirdetés volt. Így is szép ahogy az idei verseny végződött, a következő viszont még nagyobb kihívás lesz annak, aki szembe mer menni vele, mert hogy Tamás már fog, amit meg is értek.
Na de vissza az eredeti vonalhoz: a sok bokűzdór nézés és google keresés után naná hogy szembe jött egy event, ahol a Paladar a verseny előtt tisztelegve szombatra hirdetett egy lakáséttermes vacsorát. Nem is nagyon hallottam még róluk, pedig like-olom az oldalt – ó hány ilyen van, ó – de valahogy annyira megjött a kedvem az egészhez, hogy lecsaptam rá. Ketten érkeztünk a férjemmel és persze késtünk negyed órát, mert épp csak át kellett sétálni a Városliget másik végébe de itthon hagytam a telefonom és visszafordultunk. A negyed órás késés miatt a hivatalos bemutatkozásról lemaradtunk, de ez semmit nem vett el az este értékéből, mert nagyjából két perc múlva már azzal szembesített az asztal másik oldalán ülő srác, hogy ő nem is olyan régen még sajtóhírt kapott tőlem, a Telenortól, aztán innentől nem volt megállás. Ki lett vesézve a Soulkitchen, kiderültek mindenféle borsodi közös szálak és közben betoltunk négy fogást, amiből az utolsót olyan tíz körül és már éppen csak pihegve, de sikerült.
A házigazda csapat egy testvérpár plusz a lány tesó pasija, ebből a hármasból Luca volt a mi hostunk aki szinte egész este velünk volt és mesélt a lakáséttermek mai helyzetéről meg magukról, arról hogy miért csinálják és miért éri meg. Hát nem a bevételért az biztos, mert ez a vacsora 5.000 volt fejenként és négy hatalmas adag ételt foglalt magában, egy kis borral és szörppel körítve. A Bocuse d’Or tiszteletére az előétel sült gyökérzöldségekből állt tokaji aszús hagymalekvárral, aztán a téli erdőből kaptunk egy kis nagy gombalevest sonkachipssel, majd jött az emberes méretű kacsamáj krumplipürével és meggyecetes céklával és ha mindez még nem lenne elég, a végére egy jó szelet diós torta. Fülem kettéállt, azt hittem nem fog menni de végül benyomtam, ahogy mindenki más is. Ott is ez volt az egyetlen jótanácsom, amit nem győzök most sem hangsúlyozni a házigazdák felé: kisebb adagokat könyörgök! Nektek is jó, nekünk is jó, mindenkinek jó. A menüsorból nálam a meggyecetes cékla emelkedett ki, de hibátlan volt a mascarponés, tonkababos diótorta is. A legerősebb meglepetés viszont a kacsamájnál ért, mert nem szeretem a kacsát, nem is eszem szinte soha, a májra is nagyon érzékeny tudok lenni, így előre elkönyveltem magamban hogy majd Robinak adom a részemet. De nem. Úgy toltam be a teljesen natúr sült kacsamájat, mint a húslevest másnaposan: gyorsan és mohón.
A lakás az Ajtósin van, egy 4 szobás, 100 négyzetméteres hodály, benne a 12 fős körasztallal. Olyan hangulata van annak szobának, mintha Szabó Magda a Régimódi történet lapjaira eltűnő tintával egy Harry Potter fantasyt írt volna, és kandalló helyett a nagy asztalt használnánk benne hoppanálásra. Nem hiszitek? Nézzétek meg!
Lapozzátok át a fotókat az estéről és járjatok lakásétterembe. Egy kicsivel nagyobb nyitottság kell hozzá, mint ami általában bennünk van, de többszörösen megéri a kezdeti izgalmakat. Koppány nagyon jól főz, Luca nagyon kedves, és mindez egy elvarázsolt lakásban az Abszolúton Ajtósin bárki számára elérhető, figyeljétek a Paladar social csatornáit! Annyira inspiráló volt az együtt eltöltött pár óra, hogy még bennem is felmerült, mi lenne, ha… Meglátjuk!
Az estéről a következő Nők Lapjában riportot is találtok majd.
Élmény volt ez az este. Az utolsó pillanatban, 2-3 órával a vacsi előtt értesültünk az eseményről, de milyen jól tettük, hogy elmentünk. A zseniális fogások mellett a társaság is zseniális volt, felszabadult sztorizgatás, sok nevetés, tetszett! Annak, hogy megismerhettünk titeket külön örülünk, és ahogy írtad is, bennünk is felmerült, hogy „mi lenne, ha…” A Nők Lapja cikket érdeklődéssel várjuk!
Örülök, hogy mindenki jó szájízzel gondol vissza, minden értelemben:) Hajrá-hajrá török vonal:)