Olajka

Kell nekem olajfa. Hogy nem honos? Ugyanmár, a szomszéd utcában is van, télen benti, nyáron kinti és kész, él.

Oké, akkor szerezzünk.

A Neretva völgye az egyik legérdekesebb dolog, amit eddig láttam ebbe’ az életbe’ -amellett, hogy iszonyú szép is. Olyan élet bölcsője hangulat kapott el, mintha ez a völgy lenne az, ahonnan egész Horvátországot, sőt, talán Európát, de akár az egész világot, vagy jobb napokon a világmindenséget is ellátják zöldséggel és gyümölccsel. Lenéztem a szerpentinről, és látni véltem Ádámot és Évát, ahogyan fügefa (! és tényleg) levélbe burkolózva pajkosan kergetőznek a csatornákká szelídített torkolatban, megrészegülve az édes és sós víz összefonódásában burjánzó növények árasztotta illatfelhőtől. Csak az az alma ne volna olyan hívogató.

Na innen lett az én fám. Hazafelé, nagyjából 150 km a hátunk mögött, és még vagy 1200 előttünk, de a fa az kell. Megálltunk az útszéli árusoknál, lett fám, lett olajam, lett fügénk – ahhoz képest, hogy mennyit szedhettem volna teljesen ingyen, sikerült a legvégén turisztáron megvenni; okos-, lett dinnyénk és lett nektarinunk.

Fánk a sofőr ülése mögött tette meg ezt a hosszú utat, végig kedvesen becézgettük és a nevén szólongattuk, így valahogy: Olajka, jól vagy ott hátul? Olajka, ugye kibírod? Olajka, szomjas vagy-e? Olajka, már nincs sok hátra és megleled új hazád!

Olajka épségben hazaért, ám azóta nagyon nem tetszik neki valami. A klíma pedig egészen déli az elmúlt hónapban, kapott egy gyönyörű cserepet is, a nap is éri, itatjuk is, aztán mégis egyre csak szomorúbb és barnább az a gyerek, ahelyett, hogy zöldellne. Ha sokan sokszor gondolunk rá, biztosan felépül. Lenne szívetek cserbenhagyni egy magányos, honvággyal küzdő olajfát? Hát van nektek szívetek?