No, megvolt a Nobu Budapest

Valószínűleg nem, vagy nem mostanában jutottam volna el a Nobuba, ha nem kapok egy derült égből telefont múlt kedd délután, hogy van-e kedvem, ma este, két főre, tesztvacsora. Először tényleg fel sem fogtam, miről van szó, még a japán vacsoráról sem esett le, bevallom. De egy kedves meghívásnak alapból eleget kell tenni, nyilván. És aztán szépen lassan összeállt, hogy ez a Nobu Budapest, amiről annyit, és egyáltalán. Robi meccset nézett Újpesten – muhhahaha – ezért először a fő falógépnek szóltam, de neki programja volt, így a többszörösen kipróbált gasztromókus kollegina kísért el – és nem bánta meg.

Fél 8-ra foglaltam asztalt telefonon, nagyon kedves, gyors és profi fél perces beszélgetés során. Odaértünk kicsit korábban a szemerkélő esőben és beléptünk. A bejárat a Bécsi utca felől van, a hotelből lehet az étterembe jutni. Két hostess fogadja a vendégeket a fogadó pultnál. Mondtam a nevemet, a hostess odakísért az asztalunkhoz. De mindezt nem csak úgy simán, mert menet közben ha éppen új hegyiségbe lépett be, elordította magát. Nem tudom, mit ordítanak ilyenkor, biztos azt, hogy jó napot, a balatoni buongiorno-s étterem után, a lényeg, hogy a személyzet többi tagja ordítással válaszolt neki. Így tehát nem tudsz úgy bemenni a helyre, hogy ne vegyenek észre. Kivéve, ha Jeremy Irons vagy, aki Andy Vajnával vacsorázik. Na akkor nem ordítanak olyan hangosan.

A kislány elvette a kabátjainkat, de közben már ott is volt egy másik srác, aki elkezdte a „velünk való foglalkozást”. Röviden felvázolta, mi fog történni, majd egyből jött is a felszolgálónk, aki alapvetően az egész este folyamán a segítségünkre volt. Több tippet kaptunk arra, mit kóstoljunk meg feltétlenül, ezért – mivel volt belőlük pár, ráadásul angolul – egy kinyomtatott cetlivel érkeztem a Nobuba. Végül nem volt rá szükség, mert az étlapra nézve beugrottak az ételek, plusz a felszolgálónk átólzéig elmondta hogyan kell végig enni az étlapot, mi az ideális sorrend, melyik fogás mit takar pontosan.

Alapból ajánlott egy forrázott szójababot arra az időre, amíg megnézzük alaposan az étlapot és döntünk az első körös rendelésről. A szójabab durva sóval leszórva érkezett, úgy nézett ki, mintha zöldborsó lenne héjastul és úgy is kellett enni, kézzel-lábbal. Már ettől az egyszerű zöld ételtől is hűledeztünk, de ezt még be lehet tudni a megilletődöttségnek – húúúú aszta, a Nobuban vagyunk és itt a Jeremy Irons is 3 asztallal odébb. Aztán persze összeszedtük magunkat és rendeltünk: Yellow tail sashimi with jalapeno – képet lásd fent, jól felismerhető a paprika szeletekről – valamint a melegen ajánlott hideg New sytle sashimi whitefish and scallop. Ez utóbbi két étel variációja volt, egybe kértük a fehér halas és a kagylós változatot, ahogyan egyébként az összes fogást is ketten ettük meg, de nem csak mi: ha jól láttam, ezt mindenkinek felajánlják, sőt javasolják. Kapsz középre egy – vagy kettő, vagy három – adag ételt és egy-egy kistányért hozzá, na meg persze a pálcikákat, amik a cuki kis pálcika tartón várakoznak a fogások között.

Az asztalunk egy kicsi kétszemélyes asztal volt, szerintem túl kicsi is, mert amikor két fogás volt a közepén, két kistányérral a két oldalán, két pohár vízzel és két pohár borral, egy üveg ásványvízzel, egy kis kancsó szójaszósszal és a két étlappal, akkor azért kellett bőven matekolni meg centizni, hogy semmi se essen az ölünkbe. Lehet, hogy ez a tesztvacsora sajátossága volt és normális esetben nincs ennyi minden az asztalon, nem tudom. Nekünk néha kicsit zavaró volt. A berendezés és a hangulat viszont tökéletes. Kapott egy olyan kritikát a hely egy ismerősömtől, hogy nagyobb csilli-villi, több cukormáz kellene egy ilyen névhez, mint a Nobu, de én már látatlanban is azt gondoltam, hogy egy alapvetően japán étteremtől nem várok csillogást. Nincs is: félhomály, barna-bézs színek, letisztult formák – de tényleg, ezek nem csak szavak. Az egyetlen, ami nem szabályos egyforma vonalakból és formákból áll az a bár és étterem részt szétválasztó fal, ami tulajdonképpen egy faragott fa „térelválsztó”. Lehet vitatkozni, egyáltalán nem biztos, hogy fa – nem fogtam meg. Az étteremben folytatódik a bár boxos-beülős hangulata az utcai oldalon, de vannak normál asztalok és egy kicsit intimebb hangulatú sarok is. Összességében nagyon tetszett és hálás voltam azért, hogy nem az a túlságosan feszélyező aranyozott stukkós mifenés hely lett, hanem egy kiegyensúlyozott, jó itt lenni típusú étterem. Egyetlen fontos hátulütője az, hogy nincs mosdó. Ha kezet akarsz mosni, esetleg más elintézni valód akad, akkor fel kell menned a hotel első emeletére lifttel, ami egyszerűnek hangzik, de nem az. De még ha egyszerű is lenne: lehet, hogy szakmai ártalom, de egy ilyen kategóriájú étteremben alap elvárás, hogy pár lépésre legyen a mosdó. Nem szőrszál hasogatok, remélem ez is megoldódik, ha egyáltalán meg tud egy szállodán belüli étterem esetében.

Na de ott tartottam, hogy hideg előételek. Nem vagyok egy nagy nyers hal rajongó, tulajdonképpen ha halat eszem, akkor az ízlik, amelyiknek nincs halíze. Szusiból is a zöldségeset vagy tojásosat szeretem, a nyers halas az nem oké. Ehhez képest ezen az estén annyi nyers fehérjét tettem az arcomba halhús és egyéb tengeri állatok képében, hogy komolyan, sosem hittem volna. Jaj, majdnem elfeledtem, rábeszéltek minket az osztrigára. Egyikünk sem kóstolta még ezelőtt, ez volt a szóját leszámítva a legelső fogás. Érdekes, szokatlan, jéghideg volt; mindenképp örülök, hogy ettünk belőle.

Újabb rendelést adtunk le, de még mindig az előételeknél tartottunk: grilled aspargus with eggsauce and ikura ami ugye a spárga miatt csakis a gyengém lehet, de kaptunk egy olyan szintén nyers halas fogást is, aminek a nevére nem emlékszem, nem is rendeltük, de valamiért kihozták és ha már ott volt, ott hagyták nekünk: együk meg azt is. Megettük, ezt is. Ez a hal is Hal volt, nagy betűkkel, nyersen, semmi flikk-flakk, csak a nagyon egyszerű, tiszta ízek – nesze neked umami. Nehéz írni az ételekről, mert nincs összehasonlítási alapom. Az, hogy ettem már szusit, pont semmit nem jelent a Nobuban. Ezen az estén azt nem is rendeltünk, mert volt annyi minden más, ami teljesen új terület volt, hogy egyszerűen a szusi nem fért bele. Ez a spárgás fogás volt az első, ami nem nyers és hideg fogás volt: a tojásszósz a spárgával a hollandi mártás egy tovább gondolt, vagy egyszerűsített változata volt szerintem, a lazacpete meg a hab a tortán. Ez volt az egyetlen étel, ami mellé európai evőeszközt is kaptunk, a szószhoz járt egy kanál. Nem kellett volna hagynunk, hogy elvigyék, mert szegény Matildám nem könnyen boldogul a pálcikával. Néha már aggódtam, hogy éhen marad, de ne kezdjetek izgulni, nem így lett. Persze én, a leveses nem bírtam ki, hogy ne kóstoljak azt is, ezért rendeltünk két levest is: egy tenger gyümölcseit csípősen – miso, spicy seafood soup – és egy alap miso levest. Itt kezdődött az, hogy már nem bírtunk mindent megenni és itt éreztem először azt, hogy fehérje mérgezést fogok kapni ha ez így folytatódik. A levesben rák, tintahal, különböző gombák és ha jól emlékszem bambuszrügy volt. Felesben ettük ezeket is, de annyira nem jött be a miso egyikünknek sem. Ez is tipikusan olyan íz, amit vagy imádsz, vagy nagyon nem. Marcsi nagyon nem, én meg valahol mégiscsak középen helyezkednek el.

És még csak most jönnek a meleg fogások, atyaég. Ez a két fogás volt szerintem a vacsora csúcsa. Squid pasta with light garlic sauce: én azt hittem, ez paszta lesz, azaz valami krém – mert tudatlan vagyok -, de nem, ez pasta, azaz tészta, ami tintahalból készül, vagyis úgy vágják fel a tintahalat, mintha szélesmetélt lenne. Ez az ízvilág volt a leginkább megszokott ízeinkhez hasonlító, valószínűleg a fokhagyma szósz miatt. És persze az is sokat számított, hogy ezt is spárgával kaptuk, tehát eleve nem lehetett volna rossz, vagy idegen az íze. Csodálatos volt, nem túlzok.

A fekete tőkehalnál – alaskan black cod miso itt fent – előre figyelmeztetnek, hogy ez egy édes fogás, kapunk mellé ezért citromot is, ha valakinek túl édes lenne. Az édességét az édes miso adja, amiben három napig pácolódik, majd felülről grillezve megsütik az egészet. Elmondhatatlanul finom, gyönyörűen rostjaira omló halszelet, megdöbbentő édes ízzel. Ha azt mondom, semmilyen hal ízt nem éreztem benne, akkor tényleg nem túlzok. Az eddigi nyers, organikus fogások után ez szintén egy tiszta, egyszerű íz, de olyan meglepő formában és olyan meglepő társítással, ami leírhatatlan. Kaptunk egy vicces sztorit is mellé: a staffok betanításakor az egyik amerikai Nobuból ide érkezett szakember óvatosan érdeklődött a magyarok ízlésvilága és ételekhez való hozzáállása után, mert Amerikában volt olyan eset, amikor a fekete tőkehal elkészítési módjának ismertetése során a három napig pácban áll mondatnál aggódva kérdezték meg a felszolgálótól, hogy friss nincs-e helyette. Khmm.

Oké, jöhet a főétel. Semmiképp sem bírtunk volna még tovább halat, vagy tengeres étkeket enni, ezért marhahúst rendeltünk – Tenderloin with spicy peruvian anticucho sauce – és egy csirkét, amit utólag gyorsan visszamondtunk. Hálistennek. Mert észrevettük a tempurát, így rendeltünk abból is egy kis édesburgonyáét, egy kis avokádót és egy kis vöröshagymát, édes szósszal. Mivel ez a szósz is alapvetően miso szósz volt, csak én eszegettem belőle jóformán, de ebből is maradt sajnos, nem bírtunk vele. A marha kicsit jobban, mint közepesen lett átsütve, így kértem. Tökéletes volt, rózsaszín volt belül, harapható, de nem rágós és egy egészen erősen klasszikus paprika paszta íz kísérte le. A főételhez jár a Nobuban egy tál rizs és egy adag miso leves is; ez utóbbitól mi eltekintettünk. Az isteni marha után még kellett hely a desszertnek. Én szót fogadtam és a Bento Boxot rendeltem, ami egy tökéletes csokoládé szuflé és egy visszafogott, de isteni finom zöld teás fagylalt keveréke. A doboz egyik sarkában a hideg fagyi, a másikban a folyós, gőzölgő szuflé. A másik desszertünk sajttorta volt marakujás sorbet-val. Nem tudom, mit mondhatnék, ájulás finom volt mindkettő. Én tényleg nem vagyok desszertes, de abban a pillanatban, amikor ezeket az ízeket éreztem, arra gondoltam, hogy ez a vacsora csúcspontja. De most már úgy gondolom, csak el volt fáradva minden ízlelőbimbóm, jól esett már egy kis édessel lazítani. A csúcs tényleg a tintahal és a tőkehal volt, visszasírom mindkettőt.

Több fogás nem volt, a mesének vége, hazaindultunk. A kabátjainkat úgy kaptuk vissza, hogy az enyém ujjába volt belegyűrve a másik, ami a Gödör ruhatárban oké, de itt azért mosolyogtunk. Arra a kérdésre pedig, hogy tudnak-e nekünk taxit rendelni az volt a válasz, hogy egy taxi számot sem tud fejből sajnos a kislány. Mindezt kedvesen, aranyosan, nem volt vele gond, de nevetnünk kellett kifelé jövet, az ismert körülmények miatt. A felszolgálás szintén kedves és figyelmes volt, akadtak benne hibák, de ez a tesztidőszak, ezért semmiképp sem gondolom, hogy hatalmas hibaként kellene megélni a kisebb bakikat. A vége felé már kifejezetten vicces volt, ahogy az üresedő poharainkat látva percenként más és más pincér kérdezte meg, kérünk-e még vizet.

Így maradt a 7-es busz hazafelé, ami nem is baj, mert legalább el kellett sétálnom az esőben a Ferenciek terére; valószínűleg ennek köszönhetem, hogy tudtam aludni aznap éjjel. A teltség érzés viszont egészen más volt, mint amihez hozzá vagyok szokva. Szerda reggel arra ébredtem, hogy jól aludtam, nem vagyok fáradt, de még mindig annyira tele a gyomrom, hogy nem vagyok éhes. Nálam ilyen ritkán van, évek óta nem indulok el sehová reggeli nélkül. Egészen fél egyig kitartott a Nobuban elfogyasztott páratlan minőségű – és mennyiségű – étel, ami azért elgondolkodtató. Árakat nem tudok, de bennfentes információk szerint ez a sor, amit végigettünk, fejenként körülbelül 20-30.000 forintból jönne ki. Víz és egy pohár bor volt benne.

Nem mondom, hogy holnap lesz az, de biztos, hogy ezt a fekete tőkehalat még egyszer az életben meg kell kóstolnom. Meg is fogom. A recept nem titkos, itt megtaláljátok. Ha valaki megcsinálta, mindenképp számoljon be. És hívjon meg.

Fotók innen.