Menni

Történt nyár végén, hogy a férjem családjával üldögéltünk a nyaraló teraszán este, már nem tűzött a nap és már nem az első pálinkát ittuk – szigorúan kicsi, a 2 cl-es pohárka félig van töltve – amikor megint szóba került a nyolcvanas évek és a rendszer, azon belül is annak korlátolt lehetőségeinek minél szélesebb körben történő kimaxolása. Annyit jelentett ez, hogy kétévente beült a kispolába a család: apa, anya, fiú, lány, és elindultak a kétévi, rendes, harminc napos európai körútjukra. Egy nappal, sőt, egy perccel sem kevesebb; hazafelé rendszeresen éppenhogycsak átcsusszantak a harmincadik és harmincegyedik nap éjfélje között, még utolsókat szippantva a szabad utazás illúziójából.

Már önmagában az egy erős tény, hogy négy ember egy kispolskiban utazik, de ha hozzá adjuk a többezer kilométert és az egy hónapra bepakolt konzervet, pelenkát, sátrat, ágyat, ruhát, kisfaszomat; szóval akkor ez a tény mindenkitől minimum egy földig meg sem álló kalapemelést kíván. Persze anyósom volt a kivitelező, apósom meg az értelmi szerző, a felosztás gyakran ma is ugyanez, változó intenzitással de soha nem csökkenő hatékonysággal. És amikor sokadszorra mesélték el, hogyan is voltak ezek az utak a két gyerekkel, akik közül az egyik gyakran volt türelmetlen és nyűgös és az nem a férjem; szóval hogy milyen is volt a nyolcvanas években keményvonalas turistának lenni, majd egyszercsak hirtelen anyósom felém fordult és figyelmességből – mindig figyelmes, minden helyzetben, szerintem még álmában is – megkérdezte hogy akkor most mesélném el én, milyen volt nekünk a gyerekkorunk családi utazása, merre voltunk, mikor, hogyan; Rékácskám?

…A többi néma csend. Mert bár mondtam ezt már nekik, hirtelen elfelejtődött, vagy csak a kedvesség és figyelmesség okozott némi zavart, a lényegen nem változtat: mi soha, sehol nem voltunk együtt a családdal, közösen, külföldön. Apám utált kimozdulni, anyám ment volna, de egyedül nem tudott, aztán ez maradt így egészen addig amíg apám hirtelen meg nem halt, én akkor már szinte felnőtt voltam. Anya utazott párszor utána, aztán ahogy ő mondja: megörökölte az elutasítást, ami bármi nemű kimozdulás felé azonnal és visszavonhatatlanul erőre kap.

Hogy miért meséltem most ezt el? Mert ennek fényében aztán pláne érdekes, hogy belőlem egy ilyen álmodozó, állandóan utazni vágyó lány lett, aki megtalálta maga mellé azt a pasit, akinek ugyanúgy maximum 2 havonta kezd el viszketni a valamije és onnantól nincs megállás, menni kell. A mi szintünkön a világ minden pénzét elköltöttük már utazásra és itt nem kell nagy dolgokra gondolni: sosem voltunk még a tengeren túlon, vagy Ázsiában, a legnagyobb távolság az Kanári volt de oda családilag muszáj volt menni, ha látni akartuk a barátainkat akik nem tököltek sokat és eldöntötték, hogy oda költöznek és oda is költöztek. Így. De ezekből a kisebb utazásokból már egy szabad szemmel is jól látható összeg jött volna össze ha nem költjük el, lenne szép új bútor és szép friss falfestés és persze némi előleg a nyugdíjas napokra. De soha, egy percét sem bántuk meg.

Minden nézőpontot el tudok fogadni, bár harcolok egy keveset előtte hogy átvigyem a sajátomat, de egy kérdést mindenképp fel kell tennem: hogyan lehetünk elfogadó, széles látókörű és nyitott, európai emberek, ha sosem vagyunk kíváncsiak arra milyen az, ami nem olyan, mint amilyen itthon? De talán a másik oldal még kényesebb kérdés: hogyan lehetünk ennyire eltaszító, kizáró és elutasító európai emberek, ha utazni sikk és utazni jó és úgy pipáljuk ki az országokat a listánkon mint nagyanyáink a piacos bevásárló listát anno?