Sokan, sok helyen leírták már mennyire jó a saját városodban turistának lenni, de leírom én is, mert nem lehet elégszer mondani. Addig írom, amíg mindenki legalább egyszer meg nem próbálja; felér majdnem egy hétvégi városnézéssel egy-egy ilyen nap. Azért majdnem, mert a külföldi városok újdonságával nem versenyezhet egy hazai pálya, de nem is kell neki; másért szeretjük annyira. Átmenni egy dunai hídon gyalog vagy bringával európai mércével is óriás élmény. És ingyen van. Szívesen!
Úgy alakult augusztusban, hogy véget ért az irodába bejárós, napi nyolc órás időszaka az életemnek; egyelőre. Évek óta készülök rá, hogy kilépjek ebből a fajta kötöttségből és kitegyem magam a projektalapú, kötetlen munka adta szabadság rideg valósáságnak, ami pont annyira ijesztő is, mint amennyire csábító. És nem is való mindenkinek. Teljesen megértem, ha valaki azt mondja nem szeretne azon görcsölni, hogy a következő munka mikor és mennyiért esik be, időben kifizetik a számláját vagy állandó csesztetés után nagy kegyesen beesik egyszer az összeg hogy aztán lehessen tovább tolni a hitelbe, rezsibe, akármibe. Én szerencsés vagyok, mert egy átmeneti időszakot nyertem azzal, hogy még fél lábbal egy fix munkában maradtam pár hónapra, kevesebb feladattal és otthoni munkavégzéssel, közben pedig lehet kísérletezni bátran. És persze szerencsés vagyok, mert nem vagyok egyedül, ami persze nem csak szerencse kérdése, de ez már egymásik téma lenne, ami nem egy mondatos kifejtést kíván.
A kötetlenség és szabadság tök egyszerűnek tűnik és csábítóan hangzik, de közben nagyon oda kell figyelni magadra. Ez a legnehezebb része, nem hagyni elúszni napokat azzal, hogy a lehúzott redőny mögött darálod az évek alatt felgyülemlett sorozatokat, miközben napról-napra egyre mélyebbre süllyedsz a kétségbeesésbe ami aztán tökéletesen húzza maga után az értéktelenség, cselekvésképtelenség és használhatatlanság érzését.
Minden nap ugyanúgy fel kell kelned, meginnod a kávédat, rendbe tenned magad, levenni a pizsit, felvenni egy nem pizsit és kezdeni valamit a napoddal. Óriási halogató mester vagyok, vannak ötletek és vágyak, amik évek óta megmaradtak a ‘majd egyszer’ kategóriában, ami borzasztóan ijesztő és szánalmas valahol. 36 éves vagyok, most van az egyszer és nem majd. Két nagy pofon.
Szóval ma indul az életem hátralévő része. Meg holnap. Meg azután. Újabb szerencse az, hogy Budapest mostanra csodálatosan bringázható várossá fejlődött. Elindulsz reggel, tekersz egy kicsit, beülsz egy kávéra, süt rád a nap, teszed a dolgod és semmi más nem kell hozzá, mint egy laptop és internet. Meg persze pénz, mert a napsütéses kávé az Andrássy úton 750 forintba kerül, az ebéded nagyjából 1300-ba, és így tovább. Rengeteget lehet spórolni azzal, ha nem jársz be munkába minden nap, de ha kimozdulsz a városba, akkor ugyanúgy csilingelnek a dollárjelek. De az Andrássy gyönyörű, a szeptember friss, hűvös de csodaszép, a bringázás minden perce élmény, a random közös ebédek pedig tovább színezik a képet.
Szóval helló turiszt, találkozunk a városban!