Lékeljem?

Unokáink sem fogják hallani ezt a kérdést. Nem lékel már senki, eusan nem is lehet, amúgy meg nem is nagyon akaródzik, ugye. Pedig milyen szomorú ez, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi.

UPDATE: lehet lékelni, amennyiben ivóvíz minőségű víz áll rendelkezésre, amellyel a dinnyét, a kést és a dolgos kezet is megmossuk lékelés előtt. Ha ez nem megoldott, a vásárló dönti el, vállalja-e a kockázatot és kéri-e a lékelést.

Emlékeztek, hogyne emlékeznétek amikor szekérről árulták a cigányok az utcában a nem csíkosat, nem magnélkülit, nem minit. A régi dinnyét, aminek sötétzöld volt a héja, kerek és nagy volt, mint Samu feje útban Mordon felé. Remegve vártam mindig a szezont és az első ‘dinnyééét!’ ordítás után állandóan könyörögtem anyukámnak, hogy vegyünk. Ha vettünk, akkor elkértem a léket és a sötétzöld héjig rágtam le. Hazaérve azonnal fel akartam vágni, nem érdekelt, hogy meleg, sose értettem, miért olyan fontos dolog az, hogy megvárjuk a hűtést, amikor így is olyan finom, édes, lédús, falnivaló… Gyerekként nyilván nem vághattam én ketté. Legalábbis kiskoromban biztosan nem. Mert ahhoz én nem érthetek,  csak egy felnőtt tudja, honnan hová kell meg mettől meddig. Amikor reccsent, megremegett a térdem – ahogy a mai napig megremeg, ha sikerül repedőset venni. Sokáig vágytam rá, hogy kanállal ehessem a félbevágott dinnyét, ahogy valahol láttam, de otthon nálunk ezt nem lehetett, mert akkor előbb a közepe fogy el, ami a legédesebb, az meg nem igazságos ugye, szóval csak szépen, alávágni a szeletnek majdnem végig, aztán függőlegesen másfél centis csíkokra osztani, hogy a végén szenzációs dinnyeháromszögeket kaphassunk. Volt olyan, hogy úgy éreztem, de tényleg úgy éreztem, hogy ketté fog nyílni a bőröm a hasamon, annyit ettem egyszerre. Görögországban volt, 1996-ban, az első szülők nélküli nyaraláson. Nem volt felügyelet, nem volt, aki azt mondja nem így kell enni és amúgy is meleg még és ne egyél meg egy felet egyszerre; hát én befaltam, kanállal, melegen, a felét. Utána felhúzott lábakkal enyhe terpeszben feküdtem háton és úgy kapkodtam a levegőt, mint a filmekben a szülő nők. Az amerikai filmekben. Olyan volt az a görög görögdinnye, mint az álom. Nomen est omen és tényleg, vagy az emlékek szépültek meg ennyire, vagy az a görög volt életem legfinomabb görögje.

Nagymamám kenyérrel ette mindig, mert savat csinál, mondta ő, meg mert ez régen főételnek számított a parasztoknál, mondta ő és mondom én. Ha már dinnye, akkor egyél hozzá fiam kenyeret és le van a gond a vacsoráról. Az idei év eddig nem olyan rossz, ettem már egészen édeset is, a tavalyi katasztrófa ízű dinnyékhez képest ez kifejezett javulás. Elképzelhetetlen volt nálam, hogy dinnyét kidobjak a kukába, tavaly mégis többször ezt tettük, annyira rossz dinnyéket vettünk. A nagyáruházból, a dinnyeföld széléről, a piacról; mindenhonnan. Mert lékelni nem lehet, ugye, akkor meg hogy találjam ki? Kopogtassam? Rázogassam, szagolgassam? Ti hogy választotok dinnyét? És mikor lékeltettetek utoljára? És hogy eszitek? Kanál, vagy kés? Kenyér?