Nagyon hosszú történet ez, pedig még mindig csak a legelején járok. Az út viszont, ami idáig hozott egyáltalán nem volt szokványos vagy könnyű, épp ezért rövid sem. Kérlek titeket ha gasztronómiával kapcsolatos posztra számítotok ne olvassatok tovább, ez egyáltalán nem az lesz, elnézést kérek azoktól akik csak emiatt követik az oldalt. Muszáj kiírnom magamból, terápia lesz ez nekem, egy még fel nem dolgozott időszakot próbálok vele lezárni úgy, hogy közben az életem mostani szakasza nem nagyon hagy teret ennek a folyamatnak.
Tavaly októberben írtam már arról, milyen régóta szeretnénk gyereket és miket tettünk meg azért, hogy ez valóra válhasson. És ha már szóba került az a poszt, szeretném megköszönni mindenkinek aki akkor írt: ismerősök, ismeretlenek; mindenki rengeteg jószándékkal, kedvességgel, szeretettel fordult hozzám, amiért nem győzök elég hálás lenni. Nagyon jólesett akkor is, és most is ha visszagondolok rá. Az ok, amiért aztán eltűntem és nem éltem az ebédmeghívással és a hasonló kedves invitálásokkal az az volt, amiről írok itt éppen.
Szóval akkor vártuk a második inszeminációnk eredményét. Október 2-án történt a beavatkozás, ami után a Kaáli intézet szerint 15 nappal érdemes először tesztet csinálni. Úgy döntöttem hogy most tényleg megvárom ezt és nem kezdek el előtte eszetlenül össze-vissza tesztelni, mert az még egy megbolondulásra alkalmas tökéletes veszélyforrás, amire aztán tényleg semmi szükség. Mert ha negatív, akkor nem hiszed el, mert biztosan rossz a teszt vagy nem vártál eleget vagy nem reggel csináltad és a többi, és a többi. Ha pedig vársz eleget – sőt, valljuk be nem eleget, hanem egyszerűen órákkal később ránézel a korábban negatív tesztre – és ott van rajta egy – téves – halvány pozitív csík, akkor elkezdesz reménykedni és alig várod, hogy újabb tesztet csinálj másnap, ami aztán negatív, de mielőtt órákkal később kidobnád és újra megnézed, ott van rajta egy alig látható második csík… És így ennek sosincs vége, vagyis de, akkor amikor a rengeteg protokoll szerint előírt és beszedett progeszteron mellett is megjön a menstruációd és esetleg elmész egy vérvételre is ahol megkapod a tökéletesen negatív leletet, amit tudtál te is persze, csak nem akartad elhinni, hogy megint nem, mégsem, most sem.
Tartottam is magam ehhez az elképzelésemhez és vártam, hogy leteljen a két hét. Addig pedig amit lehetett, megtettem azért hogy testileg és lelkileg is alkalmasnak érezzem magam egy pici életke befogadására. Természetesen nem úgy történt, ahogy terveztem. Vasárnap, tizenegy nappal az inszemináció után a családunk jött hozzánk látogatóba. Pakolásztunk otthon, éppen a táskámban próbáltam rendet tenni, amikor teljesen véletlenül rátaláltam a Kaáliban kapott repi tesztre, amit inszem után nyomnak a hivatalos papírokkal együtt az ember kezébe azzal a mondattal, hogy 15 nap múlva használja fel. Úgy túnt, hogy rendesen össze van törve az egy szál tesztecske a csomagolásában, nem is csodálkoztam rajta mert tizenegy napig a táskám aljában gyűrődött, de gondoltam mielőtt kidobom a kukába megnézem, hogy törhetett ennyire pici darabokra. És láss csodát, teljesen ép volt, csak a mellé csomagolt kis sárga gyöngyöket éreztem kívülről, amikor megtapogattam. Hát, ha már így alakult és amúgy is épp a fürdőben voltam gondoltam felhasználom, mert ha már kibontottam úgyis tönkremegy a szabad levegőn. Szinte azonnal megjelent a halvány második csík. Nem tudom leírni, mit éreztem, persze nem mertem örülni, csak néztem és vártam hogy kitisztuljon a szemem és kiderüljön, csak halucinálom az egészet és nincs is ott semmi. De nem így történt. A második halvány csíkkal együtt kimentem a konyhába a férjemhez és megmutattam neki. Arra sem emlékszem mit mondtunk egymásnak, csak azt tudom hogy volt egy nagy ölelés és megmaradt a nem merünk örülni állapot. Hogy is mertünk volna ennyi idő után, ráadásul egy túl korai teszttel a kezünkben? Hét év alatt egyetlen egyszer sem volt pozitív, soha. Ilyen múlttal magad mögött nem mersz ugrabugrálni, nem mersz ordítani a boldogságtól, csak csendben újra és újra egymás szemébe nézni és elengedni egy ‘talán most…?’ félmosolyt.
Vártunk tehát tovább, hogy leteljen a hivatalos 15 nap és kedden újra teszteljek, akkor már időre, bízva a pontos eredményben. Szinte nem is mondtuk el senkinek, anyukámon és pár nagyon közeli baráton kívül. És eljött a kedd és teszteltem – kettőt is – és pozitív lett. És felhívtam az intézetet és másnapra bementünk vérvételre, napfényes októberi nap volt, megvártuk helyben az eredményét, a férjem mellettem dolgozott a padon én pedig feltett lábbal élveztem az őszt és vártam az ítéletet. Óriás pozitív lett, annyira, hogy a progeszteron szintem a maximális érték sokszorosát mutatta. Az orvosom épp szabadságon volt, nem tudtunk vele konzultálni, de kaptunk egy időpontot az első UH-ra, ami nagyjából hat hetes korban esedékes. Addig pedig megint vártunk, csendben örültünk, én zabáltam és sokat mosolyogtam magamban.
November 5. volt az ultrahang időpontja, végre megint találkoztunk Krizsa doktorral, aki rövid szöveges bevezető után be is rántott minket a vizsgálóba. A férjem alig akart bejönni velem, tipikus kezdők voltunk ebben, fogalmuk sem volt mit szabad és mit nem szabad. Aztán csak feküdtem ott, bennem matatott a doki a hüvelyi UH fejjel és sokáig nem szólt semmit. Mielőtt elkezdte volna annyit kérdezett hogy na, mit gondol, hányan vannak? Én pedig gyorsan rávágtam hogy egy darab van és nagyon jó helyen, mert a legnagyobb félelmem akkor az volt, hogy ha van is valaki odebent, biztos méhen kívülre sikerült szegénynek megtapadnia.
Aztán a hosszú csendet egy felénk fordított monitor és az orvos hangja szakította félbe, hogy akkor ő most mutatja. És akkor mutatta a petezsákot, mutatta a szívhangot, mi meg azt se tudtuk mit mondjunk hirtelen. Szívhang, eleve ez mennyire durva már egy kis körömpiszoknyi magzatkezdeménynél, aki alig hat hetes sincs? Aztán jött a meglepetés, azt mondta a doki hogy akkor ő most mutatja tovább. És mutatott még egy petezsákot benne a kis pöttyel és még egy szívhangot. Hogy akkor minden rendben van, és hogy akkor ők ketten vannak. És ha gondoljuk, nézelődik még tovább, hátha talál még valakit, Na akkor összeszorult a gyomrom egész apróra, mert az ikreket még csak-csak fel bírom dolgozni, na de ha hármas? De csak vicc volt, nyugi. Csak ketten voltak. Csak. Apa pólóját gyűrkésztem a bal kezemmel közben, és mély levegőt vettem miközben valami nagyon távoli zsibbadás öntötte el az agyamat és annak a gondolata, hogy akkor ez most innentől a valóság, és egész más dolgokon kell mostantől aggódni, mint amin eddig pörögtem. Mert aggódni mindig kell, illetve lófaszt, de én így működöm, szívás.
Egy ikres terhességnél pedig, hiába gondoltam én hogy majd tökös kismama leszek és nem fogom annyira nagyon túlparázni, nem így lett, mert hogy azzal tényleg, mindig van miért aggódni. Első körben például azon, megmarad-e mindkét versenyző az első trimeszterben, vagy sem. Mert hogy nagy százalékban indulnak eleve a terhességek ikerként, aztán az egyikük feladja, felszívódik, eltűnik, átadja a helyet a másiknak. Aggódni kellet még azon is, hogy 39 éves vagyok, inszemmel fogantak a babák, halmozottan magas a rizikófaktor esetemben a genetikai problémákra. Épp ezért csillió dollárokért Prena tesztet csináltattunk, mellette természetesen genetikai ultrahangon voltunk – mindkettőn a Czeizelben – ahol teljesen jó eredményeket kaptunk. Közben megtaláltam az orvosomat is és Krizsa doktorúr javaslatára hallgatva a SOTE 2 lett a kiszemelt helyszín az ikres szülésre. A szülész nőgyógyászom pedig, hoszas utánajárás és olvasgatás után Antritter doktornő. Mindenképp nőt szerettem volna – korábban sosem zavart ha pasi a nőgyógyász, de itt úgy éreztem olyan embert keresek aki a saját testéből is kiindulva mindenképp magasabb empátiaszinttel tud hozzám nyúlni, és ez csak nő lehet – és olyan embert, aki támogató, tehát nem azonnal a császáros műtőbe tol be, ha meghallja hogy ikreket várok.
Haladtunk tehát szépen előre, vizsgálatok, terhesgondozások, kényeztető vacsorák, kicsi utazások és tervezgetés, várakozás, pihenés, öröm, boldogság, felszaladó kilók, kinőtt ruhák, folyamatos magyarázkodások arról, hogy nem, még nem vagyok a legvégén, bár elég nagy a hasam, csak az a helyzet, hogy ketten vannak. Ketten? Igen. Tényleg? Igen. És, kisfiú, kislány? Két fiú. Húúúúúhaaaaa, na az kemény. És így tovább, és így tovább. De nagyon jól teltek ezek a hónapok, nagy idill volt és tényleg, semmi mással nem kellett foglalkoznom, csak magunkkal, ami óriási ajándék és kegy.
Mindez március 14-én éjszaka ért véget. Éjjel 2 körül lehetett, amikor az egyik oldalamról a másikra fordulva azt éreztem, valami kifolyt a belső combomra. Azt gondoltam biztos egy kis pangó vizelet, engem is utól fog érni a nagyhasú ikres kismamák ideiglenes inkontinenciája, hát ez van, nem baj, majd elmúlik. Elmentem pisilni, visszafeküdtem, és újabb löket jött. Na akkor ijedtem meg először. Felébresztettem a férjemet hogy most azonnal húzunk be a kórházba, mert valami folyik belőlem, és szerintem a magzatvíz az. Ami nem annyira jó hír egy 25 hét+1 napos terhes kismamánál. Sőt, kifejezetten kurvaszar hír.
Bent a klinikán úgy emlékszem egyből fogadtak. Hasi és hüvelyi UH, valami brutál, kacsával kiegészített méhszáj vizsgálaton túl az ítélet: nem magzatvíz szivárog, nem színeződik el a lakmuszpapír, biztosan csak bővebb hüvelyi folyás – ott volt mellettem a teljesen teli szárnyas betét, direkt vittem magammal hogy meg tudjam mutatni – vagy esetleg vizelet, nem ciki az. Mondtam az ügyeletes orvosnak, hogy ebben a helyzetben nem nagyon létezik ciki, vagy nem ciki és nagyon boldog lennék ha ez pisi lenne, de nagyon nem annak tűnt, mert színtelen volt és nagyon bő. Hát, ez akkor sem magzatvíz. De ha gondolom, befekhetek a kórházba. Én viszont, mivel nem állapítottak meg semmi kórosat, a hazamenetel mellett döntöttem. Próbáltunk aludni, de nagyjából egy óra múlva újabb löket jött, nagyon sok, áztató mennyiség. Na akkor már tényleg nem szaroztunk. Összedobáltam valami cuccokat magamnak, felkaptam egy kispárnát meg a terhes kiskönyvemet és húztunk vissza az ügyeletre. Azonnal befektettek a vajúdóba – a hely, ahová nem akarsz kerülni 25 hetes terhesen – és elkezdődött egy teljesen összemósódó örvényszerű pár óra, amit utólag ketten a férjemmel próbáltunk összerakni hogy valahogy felfogjuk, mi is történt ott akkor velünk.
A vajúdó a szülőszobán belül – ez egy teljes folyosót és nem egy konkrét szobát jelent a SOTE 2-n – egy hatágyas szoba, ágyanként teljes felszereléssel: vérnyomásmérő, CTG, infúzióhoz szükséges cuccok, minden ami a szülés előtt álló nőnek kellhet. Ide kerültem én hajnalban, egészen pontosan az 1-es ágyra, bal kézre a legelső. Ez az a hely ahol bármikor vizsgálhatnak téged, én alul semmiben fekve vártam egy lepedővel letakarva hogy kideüljön, mi lesz velünk. Továbbra is az volt a hivatalos álláspont, hogy nem magzatvíz szivárog, de mivel másodszor jöttem be, feltesznek CTG-re, hogy lássuk, a babák jól vannak és hogy tuti nincs méhaktivitás, azaz nem indult be a szülés. Mert fájásaim nem voltak egyáltalán, de ez sem jelent semmit, van hogy nem érzi a kismama hogy beindult a dolog, aztán legközelebb a szülőszobában – ez már konkrét szoba itt is – tér magához két tolófájás között. CTG-re rakni egy 25 hetes ikerterhes nőt nagyából lehetetlen feladat. Velem is küzdöttek legalább hárman, hogy sikerüljön, de olyankor még annyira picik a babák és olyan könnyen tudnak helyet változtatni, hogy majdnem lehetetlen elcsípni őket úgy, hogy legalább egy fél órás adat összejöjjön, amiből aztán az orvosok nagy biztonsággal már olvasni tudnak. Itt kaptam meg az első branülömet is, közben pedig elindult a reggeli vizit is, egész orvoscsapat járt körbe, hozzám épp az osztályvezető került – ezt akkor még nem tudtam – aki újabb vizsgálatot csinált, kezében a magzatvizet kimutatni képes papírfecnivel. Szinte még hozzá sem kezdett rendesen amikor újabb adag víz folyt ki és ő csak annyit mondott: ez az. Én kérdeztem: az? Ő annyit mondott még egyszer: az.
Itt dőlt el.
A poszt folytatása hamarosan…