Badacsony mindig egy rejtélyes, kalandos, régi és pompás helyként élt a fejemben, ahol csak úgy kiszökkennek a bokrok mögül a Liliomfik és Makk Karcsi forgat a szemközti tornácos házban. Nem emlékszem, mikor voltam itt legutóbb, pedig mostanában sokszor utaztam a Balaton környékére munka miatt, de ez a térség valahogy kimaradt. Pedig mindenki nyálcsorgatva beszél a csodás Káli-medencéről a Káli Art Inn-nel az élen; a tájról, az épületekről, meg a borokról persze. Na és ott van ugye Dörgicse is, amit a Terézanyu óta minden rendes magyar asszony megtanult és még az is szívesen képzeli el, ahogy Nagy Ervin kaszál a dűlőben miközben egy virágzó almafa alól figyeljük minden mozdulatát, aki egyébként nincs odáig Nagy Ervinért, mint például én.
Tegnap délután értünk ide, szemezgetek ezzel a hotellel egy ideje és most sikerült kicsivel olcsóbban megvenni pár éjszakát. A Bonvino olyan, amilyennek fotók alapján képzeltem, csak nagyon pici a szoba és az olyanokat leszámítva, hogy extrém hangos a szellőző a mosdóban, vagy hogy miközben kint lóg az ajtón a ‘kérem ne zavarjanak!’ tábla be kell kapcsolnom a tv-t, hogy ne a takarítónők hosszas, hangos évődését hallgassam a saját gondolataim helyett, szóval a Bonvino rendben van. A rusztikus szoba nagyon cuki és még pont határon belül akar rusztikus és menő lenni egyszerre, nagy terasz tartozik hozzá – keleti fekvés, reggeli utáni olvasás nappal szemben kávéval kötelező – normál fürdő szép tükörrel. De nem azért kezdtem el most írni, hogy a szobáról meséljek. Elindultunk ma délelőtt közértet keresni, ami itt Badacsonyban nincs, viszont 1,5 km-re a szomszédban meg van. Mindezt gyalog, persze, mert vizet kell vennünk valahol, ha fel akarunk menni a Kisfaludy házig, onnan meg a kilátóba.
A séta a Római úton vezet végig, ami önmagában megér egy külön történetet. Ahány ház, annyi féle: most szezon előtt az épületek legnagyobb részében egyáltalán nem lakik senki, éppen ezért – is – tudom, hogy vissza akarok ide jönni és megnézni, hány ház marad üresen nyáron. Sokról az látszik ugyanis, hogy nem csak most, de az év többi szakaszában sem lakják, pedig olyan adottságaik vannak, aminek a töredékétől sírva tudnék fakadni. Készült pár fotó, az instagramon meg tudjátok nézni a többit. Az egészen nagy hasziendáktól a később épült, reálisabb méretekkel rendelkező nyaralókon át mindenből van olyan, ami úgy tűnik, a gazdájára vár. A pici, fent egy szoba lent egy szoba DE kőből faragott full panorámás teraszos nyaraló hosszú, lefutó kerttel és a több generációs, csupa fehér, fa, kő házak óriás fákkal. És mindez annyira hat, hogy az egyiknél már a napvitorla pontos helyét méricskéled szemmel, a másiknál pedig látod, ahogy a nyitott ajtókon és ablakokon át kihullámoznak a hófehér, hosszú vászonfüggönyök. Holnap pedig felmegyünk a kilátóba is csak a másik cipőmet kell felvennem, mert a mairól megint kiderült, hogy kicsi rám.
Ja, hogy legyen benne ételről is szó, na nem mintha kötelező lenne: a szállásunk félpanzióval van, így abból válogatok, ami épp a büféasztalra felkerült. Nem tudom maximálisan követni a diétámat, de azért nem tésztát eszem süteménnyel, na. Most például sós mogyorót, rosszullétig.