Kilónyi datolya paradicsom. Kilónyi paprikák, színesek, mindenfélék, chilikkel vegyesen. Fényes bőrű, feszes, lila padlizsánok. Friss kakukkfű, bazsalikom, menta; mind precízen, külön csomagolva. Félkészre érett körték a fáról, nagy darab zöld almákkal. 5-6 db cékla, szinte nyersen is ehető lenne, annyira újak. Legalább 25 db óriás mángold levél, bíbor szárú. Egy szép fej zöldes-lilás saláta, egy nagyobb fej karalábé – jó lesz levesnek – és ez mind, de mind a kertből. Anyáink az egész nyarukat rászánják a kertre, mi meg rámegyünk a termésre. De persze nem úgy, hogy éjjel beosonunk és lelopjuk a koktélparadicsomot; mindkét anya ezerrel csomagol amikor otthon vagyunk hétvégén, hogy aztán 2 hűtőtáskát, egy nagy papírszatyrot, egy ládát és egy rendes, kerek kocsmárostálcát telerakjanak élelemmel. Mert a saját, friss termésen túl kaptunk még krumplit, vöröshagymát, házi tojást, szilvát, több kilónyi kékszőlőt – othello, ugye. És homemade zakuszkát, ajvárt, baracklekvárt, rozmaringos chilis körtelekvárt, bazsalikomos paradicsomszószt, sűrített paradicsomot, pörkölt alá való kislecsót.
És főtt ételeket. Húslevest, külön csomagolt kockatésztával; grízgombóc helyett rizsgombóc levest, mert nekem a glutén nem annyira oké; krumplival sűrített brokkoli krémlevest; krumplis tésztát, sült oldalast, rántott csirkét, rakott húsos zöldséges egytált, kétféle csalamádét, maradék bográcsos lecsót.
Mire összeírom elfáradok, akkor a többit képzeljétek hozzá. A kertet, a konyhát, az állandó csinálást, az állandó adni akarást, a készülést, a várást, a csomagolást, dobozolást, adagolást; a mindent.
Itthon itthon vagyunk, otthon meg otthon. És hálásak vagyunk.
KÖSZÖNJÜK.