Akinek az első szava az ‘adok!’, az vagy Terézanyu lesz vagy éhenkórász. Abban az értelemben legalábbis, ha az ‘adok!’ szó a szülő/nagyszülő szájából hangzik el a folyamatosan ételért követelőző gyereknek, aki ezt, mintegy pavlovi stílusban megtanulja használni. És ha megéhezik, vagy ha valamit akar, vagy ha egyáltalán: kommunikálna, akkor azt mondja: adok. Így lett nekem ez a szó és ezzel együtt az étel, mint olyan az egyik alapkő az életemben. És így lett egyszer, hogy találkoztam egy fiúval, akinek az ‘adjál’ volt az első szava. Aztán mégsem működött, szóval kedves emberek, ha nektek fekete volt az első szavatok, és találkoztok fehérrel, esetleg ugyanez igen-nemmel, de akár csokoládé-vaníliával, vagy mondjuk coca – mint állat – és kólával, ne adj isten rántott hús a sült krumplival – tessék, megint kaja – akkor sem kell hanyatt-homlok rohanni az oltár elé vagy az anyakönyvvezetőhöz vagy ki hova jár házasodni.
Tehát az állandósult evőgörcs egy teljesen könnyen magyarázható de legalábbis semmiképp sem meglepő tünet az életemben. Úgy lehetne egyszerűen leírni, hogy mindig tudnék enni. És akkor vannak időszakok, amikor ez még durvább; ilyen a menstruáció előtti pár nap – ami inkább egy hét – vagy ilyen egy rendes másnap, amikor a csípős levest felváltva tolom az arcomba a melegszendviccsel, majd egy kis gyömölcs aztán kezdődik minden előről. Vagy ilyen az, amikor egy nehezen kezdődő hétvégi reggel egy kolbászos rántottával indul 11-kor, de 1 körül már őrületesen várom, hogy elkészüljön a spenótos tésztám, különben meg kell ennem egy szendvicset ahhoz, hogy ne haljak éhen. Aki nem ilyen típus, annak ezt egyszerűen lehetetlen elképzelni, de higgyétek el, ezt nem én akarom, ez van, magától. Éppen ezért ha diétáznom kell, akkor ezek a legnagyobb parák, nem a cukor elhagyása, vagy a többi megszorítás. Hanem az, hogy ha megéheztem, akkor kapjak. Azonnal. Mindig legyen elérhető távolságban étel, különben borul a rendszer és felrúgom az egész diétát. Így most mindig van bent az irodában roppanós kenyér – Lidl, imádom – meg hummusz, esetleg egy avokádó; de natúr joghurt mindenképp.
Anyukám gyakran meséli, hogy nagyon jó gyerek voltam. Ami többek között azt is jelenti, hogy nem voltam válogatós, megettem mindent, szerettem aludni és ez nem változott akkorát az elmút években sem. Hogy ez genetika – részben igen – vagy életmód, esetleg kompenzálás vagy valamire reakció, azt mindenki döntse el maga. Reakciót értem azalatt, hogy jellemzően nagy szakítások után az emberek egy része elkezd nem enni, a másik része pedig zabálni. A maradék pedig leszarja az egészet, ők valószínűleg csak isznak és örülnek, hogy végre vége. Én minden alkalommal szépen lefogytam amikor elhagytak, vagy elhagytam valakit, viszont ha az életem más területén van gond, akkor falnom kell. Ha leadásom van, egyfolytában eszem valamit, vagy otthon nekiállok főzni éjszakába nyúlóan. De ugyanez van, ha unatkozom, sőt ha jutalmaznom kell magam, akkor talán még rosszabb. Vagy inkább vigasztalni, mert nagyon rossz nekem: mert olyat csinálok, amit nem akarok, ott vagyok, ahol nem akarok és úgy viselkedek, ahogy nem akarnék soha, egyáltalán. Ilyen helyzetbe pedig kivétel nélkül mindenki kerülhet, aki a szokásos rendszerben – munkahely, munkaidő – éli az életét. Így termeljük ki mi, irodában dolgozók a kisboltok rendes éves bevételét a chips, ropi, jégkrém, popcorn eladásokból.
A lényeg tehát: az evőgörcs az agyban kezdődik, feleim. És testben (!) végződik, zsír, röcögő muffin top és lógó bőr formájában. Nincs jó tanács a végére, csak egy kedves kép az ártatlanság korából, ahogy csillogó szemmel vártuk hogy ehessük végre a szülinapi tortát. Minden itt kezdődött.
